Mély szégyenérzettel és megbánással, elhalóan suttogva, csupán az őszinteség (illúziójának) mentségével, valljuk be: nem sok hervasztóbb dolog van egy tanévnyitónál. Legalábbis, amíg lélekben hosszasan készülődünk rá, a legrosszabbra.
Aztán persze, amikor már javában dúl az ünnepély, minden egészen más, a kezdeti sokk után elragadja a diákembört a „fíling”. Csak, hogy kerüljük a közhelyeket: rég nem látott osztálytársak, nyári élmények, és vajon ki az az új szöszi ott a b-ben. Vagy esetleg egy daliás színpadi összeállítás.
És persze, még szerencse, hogy akad egy-egy kitüntetett alkalom: nemzeti (leánykori nevén: országos), megyei, városi tanévnyitók. Ahol mindig sikerül feldobni némiképp az előadást. Egy kis kampányműsorral. (Az egyéb teátrális – jobbul vagy épp balul elsülő – fordulatokat most inkább hagyjuk.) De ezen már meg sem akadunk, természetesnek vesszük, sőt, már hiányozna is.
Egy vigasztaljon minket – és e finom, érzékeny útmutatást már az igazgatói szavaktól ihletve találhattuk magunknak –: tekintve a Szent Márton-hegyen 996-ban megtelepedett bencéseket, a magyar iskola egy icipicit előbb volt, mint a magyar állam…
– Fábián György –
A szerző blogja: http://blog.mon.hu/ludwighernya
Kósa Lajos megnyitotta a tanévet Debrecenben