Hócipőnk tele

Számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy kis hazánk egyszerre két síkon van jelen
az Európai Unióban; virtuálisan és valóságosan.
Petneházi Attila jegyzete.

Számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy kis hazánk egyszerre két síkon
van jelen az Európai Unióban; virtuálisan és valóságosan. Hiszen, miközben a
szépen hangzó ígéretekkel tele a padlás (ott ugyan még nem tartunk, hogy „ha
pénz van, minden van”, de annyit már elértünk, hogy „ha elképzelés van, talán
pénz is lesz”), azt kell látnunk, hogy a padlás ugyan valójában üres, de a hócipőnk
tele van. Elég már abból, hogy a „nagy testvér” nálunk mindent megtehet; tej
helyett telepakolhatja a polcainkat tejterméknek látszó tárgyakkal, megtömheti
a raktárainkat lejárt szavatosságú, átcímkézett élelmiszerszeméttel, eláraszthatja
a piacainkat vegyszerrel felpumpált zöldséggel-gyümölccsel, a magyar vidéket
pedig telerakhatja bálázott szeméttel.

Kicsit alaposabban szemügyre véve a régi és az új tagországok mozgásterét,
lehetőségeit a közösségen belül, a jogok és a kötelezettségek sajátos különállásának
lehetünk tanúi. Miközben az egyik országcsoportnak joga van dönteni arról, hogy
egyetlen tollvonással ellehetetlenítse a hazai kukoricatermesztést, egy másikkal
pedig lakatot tetessen a legkorszerűbb magyar cukorgyárra, nos, eközben nekünk
a dolog kötelesség része marad. Kötelesek vagyunk a döntést tudomásul venni.
Pedig nem szabadna belenyugodni, hogy a közösségi munkamegosztásban ránk bárki
is az „Európa szemétlerakója” titulust ossza. Ha sürgősen nem teszünk valamit,
úgy járunk, mint az egyszeri ember, aki az út szélén poroszkálva megkérdezte
a fogatost: mondja csak, messze van még Európa? Mire az: hát, már messze…

Petneházi Attila








hirdetés