Időt adj nekünk!

Időt adj nekünk!
© Illusztráció: getty images
Szerinted milyen a jó tanár? – szegezte nekem a kérdést pedagógus barátom. Míg a válaszon gondolkodtam, emlékképek villantak be több mint húsz iskolapadban töltött évből. Az első napközis tanár néni, aki anyatigrisként védett, vigasztalt minket, amikor a vonalzóval rendet teremtő délelőttös kolléganője összetörte gyermeki lelkünket. Bednárik Mónika jegyzete.

A tanár néni, aki soha nem gondolta, hogy egy gyerek rossz, „legfeljebb eleven” –nyugtatta a szülőket. Szigorú volt, amit megtanított, azt számon is kérte, de igazságérzete, nebulóimádata lenyűgözött minden felnőttet, gyermeket. A matematika-tanárnő, aki két tanórát áldozott arra, hogy Pisti is megértse a feladatot és velünk együtt haladhasson tovább. A magyartanárnő, aki kedvéért mindenki elolvasta a kötelező olvasmányokat, hiszen úgy tudott irodalmat tanítani, hogy a rímek életre keltek, a szavak új meg új tartalommal teltek meg. Persze ott volt a történelmet eljátszó, a földrajzot világ körüli utazássá változtató tanár úr és még sokan, akiknek valóban élethivatásuk volt tanítani, akik mellett lehetett szabadon gondolkodni, neveletlen gyereknek, kezelhetetlen tinédzsernek, önállónak, tökéletlennek, lassan felnőtté cseperedőnek lenni. Mindig volt ránk idejük, mi már a napi hat órát is soknak tartottuk, és olyan jó érzés volt hallani, amikor a tanárok értették, fáradtak vagyunk…

Körülbelül ideáig jutottam a mesélésben, amikor a barátom közbevágott.

Hidd el, legtöbbünk ugyanilyen tanár, de ellopták tőlünk az időt, amit a gyerekekkel lehetne tölteni. Ma már mi is fáradtak vagyunk, de akiknek kellene, ezt nem értik. A rendszer ólomsúlyként nyom és nyomaszt minket. Adják vissza nekünk az elvett/elveszett időt, hogy újra „csak pedagógusok”, jó, jobb tanárok lehessünk!

Bednárik Mónika








hirdetés