Így kellene tanítani Arany János Toldiját az iskolákban!

Csőre Gábor sokoldalú színészi alakítása, a hang- és fénytechnika, a díszlet, a kosztüm és a humor vonzó köntösbe bújtatta a Toldit
Csőre Gábor sokoldalú színészi alakítása, a hang- és fénytechnika, a díszlet, a kosztüm és a humor vonzó köntösbe bújtatta a Toldit - © Fotó: Sipeki Péter
Nyíregyháza – Hihetetlen, mennyire „befogadóbaráttá” varázsolta Csőre Gábor a közel 170 éves elbeszélő költeményt!

Általános iskolás diák koromban, amikor a tanárnő felolvasta nekünk Arany János közismert művét, a Toldit, bevallom, kicsit sem tetszett. A szövege túl régies volt, a cselekménye pedig néhol érthetetlen, s talán pont emiatt unalmas. Akkor, amikor íródott (1847) nyilván tetszett a kor olvasóközönségének, hiszen számukra aktuális és közérthető volt a mű mondanivalója, pontosan tudták, mit jelentenek bizonyos szavak, mik azok a tárgyak, ruhák, amik megjelennek a költeményben. Ez azóta már történelem, egy mai fiatalnak értelmező szótárra, de minimum tanári magyarázatra van szüksége a helyes dekódoláshoz. Az akkori ruhák számunkra már csak jelmezek, a tárgyak csak (ismeretlen) díszletek, s így persze nehezen tudunk belegondolni, mit érezhetett a főhős, vagy miért reagált úgy egy-egy szituációban.

Kellemes meglepetés volt

Mindeddig úgy éreztem, hogy e költemény felett igen csak eljárt az idő, így nem kevés fenntartással mentem el a Sóstói Múzeumfaluba megnézni, hogy a rendezőnek (Paczolay Béla) és a művet színpadra álmodó-varázsoló Csőre Gábornak mit sikerült kihoznia az irodalmi őskövületből. Legnagyobb meglepetésemre az Arany-klasszikus kreatív újragondolása, a zseniális színészi alakítás és a modern technika ízléses, mértéktartó becsempészése a darabba remekül szórakoztatott.
Sikerült olyan befogadóbarát módon színpadra varázsolni a Toldit, hogy érthető és szórakoztató legyen a XXI. században élő fiatalok számára, ugyanakkor megőrizze a születésekor papírra vetett, régi értékeit.

Nagy kihívás lehetett Csőre Gábornak ennyi párbeszédet megtanulni és ilyen sokoldalúan, humoros jelenetekkel gazdagon fűszerezve előadni, de sikerült! Bár a színész gyakorlatilag egyedül domborított a színpadon, én – nézőként – mégsem éreztem úgy, mintha a szereplő mentális betegségben szenvedve, saját magával beszélgetne.

Mit szólt a beszóláshoz?

Emlékszem, miután a magyartanárunk felolvasta, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta…”, megkérdezte, mi az, amit nem értünk az elhangzottakból. A helyes kérdés az lett volna, mi az, amit megértettünk belőle…

„Hát, valami biztos kigyulladt a forróságtól, csak tudnánk, mi az a szík. Olyanról, hogy „szit” már hallottunk a Csillagok háborújában… És mi az a sarja, ha sarut mondott volna a költő, arról talán beugrana a bibliai idők strandpapucsa… A szöcskét ismerjük, de ha már nyájról van szó, miért nem birkát írt Arany? Aztán ott a klasszikus „beszólás”: „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?” Nem értjük, miért nem osztott ki pár sallert a főhős ezért a nyilvánvaló sértésért…” – sorakoztathatnánk a mai diákok reakcióit.

Csőre Gábor olyan átéléssel alakította az összes szereplőt (Miklós, György, a hűséges szolgáló, az összetört özvegy, a beképzelt vitéz, a bölcs király), hogy teljesen érthetővé, átérezhetővé és szerethetővé vált a darab. Leendő kisgyermeknevelőként és pedagógusként az a véleményem, hogy ezt, illetve az ehhez hasonló irodalmi műveket így, és csak így lenne szabad tanítani a mai gyereknek!

– Harman Zsófia, egyetemi hallgató –








hirdetés