Nézőpont: Sötét múlt fájó hagyatékkal

Dróttal hátra kötözött kezű, sötét pincékben körömtépés fájdalmától üvöltő, halálra kínzott, koporsó nélkül, arccal lefelé, jeltelen sírokba temetett áldozatok követelik a múltból az emlékezést. Nyéki Zsolt jegyzete.

A tökéletes világról alkotott elképzelések számtalan formát öltöttek már az emberiség történelmében. Minél inkább gondolkodóvá (és ezzel elvileg bölcsebbé) vált az ember, annál gyakrabban született idealizmus a fejekben-lelkekben, de bukkantak fel kényszerképzetek is, amelyek brutálisan ütköztek a valósággal, mások szándékával. A magát mindenhatónak tartó teremtés koronája azonban már csak olyan, hogy kész bárkit boldoggá erőszakolni, még ha az bele is pusztul. Így ölt, gyilkolt, pusztított az a diktatúra, amely kommunizmus néven írta be magát a világtörténelem gyászos fejezetei közé, s amely hazánkra is annyi keservet zúdított.

E napokban a kommunizmus áldozatai előtt kell fejet hajtani, és semmi másra nem terelni a szót. Nincs helye történelmi korok párhuzamba állításának, elkövetett bűnök relativizálásának, megmagyarázásának, el- és áthárításának, az „igen, de…” összevetéseknek. Ezek sértik az emlékezés kegyeletét, megkérdőjelezik annak őszinteségét, és mindazok hitelességét, akik másképp próbálják értelmezni e diktatúrát, mint testet-lelket, nemzeteket nyomorító bűnt. Sötét múlt fájó hagyatéka ez, és egy kicsit mindenkinek rossz a lelkiismerete érte. Ha másért nem, hát azért, mert tudtunk ebben a korban is élni, létezni, és nem lázadtunk minden nap ellene. Nem biztos, hogy ez bűn, egyszerűen csak működött a túlélés ösztöne, parancsa – ám a feloldozás ára az egyén és a társadalom szembesülése e korszakkal. Még akkor is, ha véres terror a szótlan engedelmesség csöndjévé enyhült, ha az akasztófák árnyékában kibontakozó konszolidáció viszonylagos békét és nyugalmat hozott, és a végén akadtak, akik őszintén hittek a kommunizmus világmegváltó szabadságában. Visszapillantva látjuk: széles e világon sehol nem hozta el.

Dróttal hátra kötözött kezű, sötét pincékben körömtépés fájdalmától üvöltő, halálra kínzott, koporsó nélkül, arccal lefelé, jeltelen sírokba temetett áldozatok követelik a múltból az emlékezést. Követelik hóhéraiktól, az utókortól a megkövetést, a bocsánatért esdeklést, és máig itt kísértenek közöttünk. A diktatúra tényleges gyakorlói és haszonélvezői bukásuk pillanatában elvegyültek az arctalan tömegben, s még csak arra az egyszerű kérdésre sem hajlandóak válaszolni: miért…?

Nyéki Zsolt