Immár a csillagok között a régi barát

Magyari Béla (j), a készenlétben álló tartalék páros tagjaként, Vlagyimir Dzsanyibekovval
Magyari Béla (j), a készenlétben álló tartalék páros tagjaként, Vlagyimir Dzsanyibekovval
Nyíregyháza – Csak egyikük repülhetett, de a két magyar űrhajós végig hű bajtárs maradt.

Bár nem jutott ki, vagyis fel, az űrbe, az egész ország űrhajósként szerette és tisztelte Magyari Bélát. Különösképpen így van ezzel társa és barátja, Farkas Bertalan: a közös felkészülés után kettejük közül rá esett a választás, ő indulhatott el a nagy útra 1980. május 26-án a Szojuz-36 fedélzetén. Lapunk kérésére több évtized emlékeit felidézve, nehéz szívvel búcsúzik a bajtárstól.

– Leültem, és elgondolkodtam, mi az, ami bennünket összekötött, s egyáltalán, mióta van meg ez a szoros kötődésünk. Magam is megdöbbentem: 52 éve ismerjük egymást és fonódott össze az életünk…

Negyvenből hét

Kecskeméten, a vadászpilótajelöltek szűrése, kiválogatása során Szabolcs-Szatmár megyéből (mert akkor még nem volt Bereg) és Bács-Kiskunból is 20-20 szépreményű, középiskolás diák vett részt az utolsó próbatételeken.

Ott ismerkedtünk meg, s aztán már közösen alakult a sorsunk: sikeres felvételi vizsgát tettünk Budapesten és Szolnokon is, a Kilián György Repülőműszaki Főiskolán. Együtt kezdtük meg a tanulmányainkat és a kiképzést 30 társunkkal, ám végül mindössze heten végeztünk. A vadászpilótáknál ilyen nagy a lemorzsolódás.

Aranykoszorús pilóták

Amikor a tiszti esküt letettük és vadászpilótaként hazatértünk, Pápára kerültünk. Bélát egy másik századhoz vezényelték, de egy repülőtéren teljesítettünk szolgálatot. Együtt haladtunk előre, lettünk I. osztályú aranykoszorús vadászpilóták, szereztük meg a legmagasabb fokozatot. Képessé váltunk a legbonyolultabb körülmények között, éjjel s nappal is repülni, a legnehezebb feladatok végrehajtása közben. Fantasztikus hivatást választottunk, azt csináltuk, amit a legjobban szerettünk: repültünk, védtük az ország légterét.

Béla korábban kezdte a repülést: én Nyíregyházán, az MHSZ-nél, a Magyar Honvédelmi Szövetségnél, a középiskolai évek alatt, ő pedig már gyerekként kijárt a kiskunfélegyházi repülőtérre. Én is biztos jártam volna, ha Gyulaházán lett volna repülőtér.

[caption id=”attachment_3847169″ align=”alignnone” width=”650″]Végül ők indulhattak el a nagy útra, a világűrbe: Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan Végül ők indulhattak el a nagy útra, a világűrbe: Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan

[/caption]

Irány a kozmosz!

Nagyszerű dolog volt, amikor 1977-ben, a magyar űrhajósjelöltek kiválogatása során végül ketten maradtunk. Ezt milliószor átbeszéltük Bélával: azért volt ez rendkívüli, mert ismertük egymást kezdettől fogva, a legtöbbször szavak nélkül is tudtuk a másikról, mit gondol, hogyan érez. Akkor sem tudtuk volna átverni egymást, ha erre a legcsekélyebb hajlamunk is lett volna, amitől természetesen a legtávolabb álltunk.

A kiképzés Csillagvárosban mindkettőnk számára fantasztikus élményt nyújtott. Nem voltunk egymás ellenlábasai, vetélytársai, ellenkezőleg: az Interkozmosz programban is ritkán látható módon segítettük egymást. Erre büszke vagyok.

A Farkas-Magyari páros a nemzetek sorában kiemelkedően szerepelt, mert mindketten megértettük, miért mentünk Csillagvárosba, s ehhez a szakmai felkészültség mellett emberi erények is szükségeltettek.

Nyilvánvaló: ő is szeretett volna kijutni a világűrbe, de engem választottak, ám ma is megérint, amikor az archív felvételeken visszanézem: Béla milyen csillogó szemmel ült az irányítóközpontban, hogyan szurkolt, segített, amiben csak lehetett. Ezt soha nem felejtem el.

Szorosabbá vált a kötelék: az űrhajós-válogatás során a legjobb négyben benne volt még Buczkó Imre és Elek László. Laci sajnos korábban elhunyt, de mi hárman, Béla, Imre és én három dolgot mindig együtt ünnepeltünk: az űrrepülés évfordulóját, a visszatérés napját (június 3.), és a születésnapokat. A sors különös szeszélye folytán ugyanis mindannyian 1949 augusztusában születtünk.

Az űrrepülés után engem már nem engedtek repülni, Béla visszatérhetett az alakulatához, de tartottuk a kapcsolatot. Én nagyon szerettem volna, ha Béla is kijuthat az űrbe, és én segíthetek neki a felkészülésében. Megérdemelte volna, én pedig hálás szívvel adtam volna vissza azt a segítséget, szeretetet, amit tőle kaptam a küldetéshez.

Ez mindig kockázatos

Tartom a kapcsolatot a családjával, és amiben csak tudok, támaszuk leszek. Fantasztikus családja van, és fia, Gábor, édesapja nyomdokain haladva tervezi a repülésnek szentelni az életét. A család minden tagja büszke lehet arra, hogy Béla ott volt a Csillagvárosban, és nagyszerűen teljesített. Ez ezért nem egy hétköznapi dolog. Az, hogy végül nem járt a világűrben, arról nem tehetett, ahogy én sem.

Ott és akkor ez a döntés született, rám pedig hatalmas felelősség hárult: egy ország, egy nemzet első űrhajósának lenni. Egy űrrepülésben mindig van kockázat, akkoriban talán több is volt, mint manapság, amikor fejlettebb a technika, és több a tapasztalat. Aki a világűrbe indul, az mindig kockáztat, a földön maradók biztonságban vannak – de természetesen aki csak lehetőséghez jut, megy, repül, nem mérlegel.

Amit soha nem értettek…

Egyet viszont nem értettünk Bélával, és erről beszéltünk többször is, hivatalosan vagy baráti közösségekben, mindig, mindenkor, amikor csak felmerült. Olyan emberek akartak egymásnak ugrasztani bennünket, akiknek semmi közük nem volt ehhez a programhoz, nem ismertek minket, a valós körülményeket.

Azt sem tudták, mi az, hogy űrrepülés, űrkutatás, mit jelent ez szakmailag és emberileg. A sajtó egy része is a szenzációkeltés oldaláról közelítette ezt meg, újra és újra feszegetve, hogy akkor haragszik-e Béla rám – dehogy is haragudott…

Versengés – de nemes

Versengés volt, hogyne lett volna! A repülőszázadok között is, hogy az ő pilótájuk legyen űrhajós. A kulisszák mögött még a megyék is vetekedtek, hiszen Bács-Kiskun vezetői Bélát szerették volna, Szabolcs-Szatmár megyéből meg engem – de ez nem így dőlt el.

Ez a történet két emberről szólt, akik együtt vettek részt egy nehéz programban, s bár versengtek egymással, ez a versengés nemes volt, és egy pillanatra sem rendítette meg azt a szoros barátságot, amely minket a vadászpilótának jelentkezéstől összekötött. S bár Béla nem jutott ki az űrbe, sorra kapom a világ minden tájáról a részvétnyilvánításokat, mert az űrhajós társadalom őszinte tisztelettel övezi a nevét.

Elmondtam feleségének, Edit asszonynak is, hogy a világ űrhajósai rajtam keresztül fejezik ki együttérzésüket. Adjon erőt a családjának, szeretteinek ez a tisztelet, megbecsülés, amellyel Béla nevét örökre megőrzik – nyújtja emlékezése végén az egyetlen lehetséges kapaszkodót a gyászban Farkas Bertalan.

Filmek – vele, s nélküle…

Borzasztó nehéz, bonyolult volt a nap, amikor Béla itthagyott minket… Épp egy vidéki városba tartottam, ahol előadásra vártak, amikor a felesége felhívott, és elmondta, mi történt. Azt akarta, hogy ne mástól tudjam meg a szomorú hírt.

Nekem van egy előre megtervezett, felépített prezentációm, fotókkal és filmbejátszásokkal, a kép- és filmkockákon ott van Magyari Béla is. Azon a napon kellett először úgy levetítenem, hogy tudtam, nincs már közöttünk.

Nem volt egyszerű… Kértem is a hallgatóságtól: ne haragudjanak, de nem biztos, hogy gondolatban úgy tudok velük lenni, ahogy azt szeretném.

Természetesen megértették. Az élet ilyen: van egy eleje és van egy vége – csak nem mindegy, hogy mikor.

– Nyéki Zsolt –








hirdetés