Isten előtt magunk

Isten előtt magunk
© Fotó: AFP/Angela Weiss
„Most, hogy nem hallom a hangod, azt érzem, mit meg nem adnék…” valami ilyesmit jelent Mariah Carey We Belong Together című számának egy sora, amelyet szívből átérezhettek rajongói, akik a sál és a sapka hagyta résen át hiába próbálták megcsodálni aligruhás bálványuk hangját. Őt cserbenhagyta a technika, így a dekoltázs után a tudás és (/ vagy) önbizalom hiánya is kilátszott a csillámfényű anyag alól. Megyesi-Horváth Borbála írása.

A kivillant playback után pár percnyi erőtlen próbálkozást követően a hátát is megmutatta az énekesnő. Az esetnek számomra két tanulsága van: az ember végül egyedül áll a színpadon, maga vállalja a felelősséget, akárhány segítője volt az addig vezető úton. Mindegy hány macsó legyezte (/legyeskedte) álepekedve fehér strucctollakkal körbe, illetve hányan ülnek a fény- vagy a hangtechnikát kezelő pult fölött.

A szituáció menthető lett volna, ha ez az egyébként remek hangú énekes, bízik az istenadta tehetségében, ha nem a tökéletesség képzetére törekszik, hanem a pótolhatatlan valódiságra. Leinthette volna az omladozó technikai hátteret és mondjuk acapella elénekel néhány dalt. Bizonyíthatott volna, és kiszolgálta volna azokat a vacogókat, akik hozzásegítették a csillogó ruhához, és a végül őt cserben hagyó vélhetően milliárdos technikai eszközökhöz, a fényűző körülményekhez. Ehelyett szólt, hogy ennél nem már lesz jobb, és lesétált. Persze könnyen beszélek én billentyűzet-biztonságból. A másik tanulság, hogy a videó alapján a New York-i Times Square-en szórakozó százezrek nagyobb része észre sem vette, mi zajlik a színpadon. Míg az egyik kissé túlemelt fővel igyekezett túlélni a porrá égést, azok ott lenn vakon, süketen mosolyogva táncikáltak tovább a hangszórókból szűrődő vokálrészletre, énekhangra, fellépői magyarázómondatra is. Kívánom az új évre, ne legyen mindegy, mi szól kívülről, s amire még inkább befolyásunk van: belőlünk kifelé.

– Megyesi-Horváth Borbála –








hirdetés