Isteni szerencse a sorsoláson

Nyírgyulaj – Édesanyám 1920. december 24-én született, három éve halt meg. Sanyarú gyermek- és felnőttkora volt – írja olvasónk.


Sokat mesélt nekünk nehéz életéről. Szerette volna egyszer megírni gondolatait, ez valahogy nem sikerült neki. Most én szeretném ezt megírni helyette. Öten voltunk testvérek, 4 lány és egy fiú. Apánk disszidált Amerikába, itthon maradtunk minden jövedelem nélkül. Anyukám beteges volt, mi, ahol tudtunk, segítettünk, nem féltünk a munkától: napszámba jártunk, mostunk, vasaltunk a tehetősebb családoknak. Éppen, hogy megéltünk, ruha, cipő, nyalánkság ritkán jutott nekünk. Tizennyolc éves voltam, amikor megtudtuk, hogy lehetőség van kimenni Németországba mezőgazdasági munkára. A falunkból tíz ember mehetett. Anyukám javasolta nekem és az egy évvel idősebb nővéremnek, hogy jelentkezzünk. Sokszoros volt a túljelentkezés, hisz akkoriban mindenki szegény volt. Jelentkeztünk. Elhatároztam, hogy a sorsolásig minden este elmegyek a templomba imádkozni. Egyik nap már esteledett, a templomot már csak a fáradt esti fény világította meg. Szinte vágni lehetett a csendet. Hirtelen kulcs-, lánc-, lakatzörgés hasított a levegőbe. Megdermedtem, nagyon féltem, de nem mozdítottam meg még a fejemet sem. Imáim végén remegő lábakkal „hazaszédültem”. Néhány nap múlva, mise után megszólított a falu szeretve tisztelt tanítója: „Mondd Ilonka, mi az, amiért ennyire imádkoztál? Mit kérsz Istentől?” Elmeséltem neki mindent. Ekkor tudtam meg, hogy ő volt, aki próbára tette elszántságomat. Eljött a sorsolás napja. Felvettem a vasárnapi ruhámat, és elmentem a községháza udvarára, ott gyülekeztünk közel hatvanan. A neveket egy kalapba tették, egy pici óvodás húzta ki sorban a cédulákat. Átadta a tanító úrnak. A negyedik vagy ötödik név a nővéremé volt. Boldogan állt a szerencsések közé. Örültem én is, hogyne örültem volna, de azért átsuhant az agyamon, hogy ő nem is imádkozott… Kilenc ember neve már ismert volt. Csak egy volt hátra, a tizedik. Engem az ájulás környékezett. Úristen, nem fog sikerülni… Amikor a kislány a kalapba nyúlt, nem bírtam tovább, felsikoltottam: „Jaj, az enyémet!” A gyerek átadta a papírt a tanító úrnak, aki huncut mosollyal, meleg hangon az én nevemet mondta ki. Nem tudom, mi történt, az isteni csoda vagy a szerencse segített-e. Vagy a tanító urat olvasáskor a szíve vezette? Soha nem tudtuk meg.

– Szőllősi Róbertné Forgács Magdolna, Nyírgyulaj –








hirdetés