Ízes beszélgetés a Bencs-villában

Horváth László Attila
Horváth László Attila
Nyíregyháza – A Móricz Zsigmond Színház művésze monumentális darabokról és nehezen letehető szerepekről is mesélt.


Halászlé, csibe és csipetke, na meg egy csipet színház – a Bencs villa Többszemközt sorozatának házigazdája, Kováts Dénes a Móricz Zsigmond Színház művészével, Horváth László Attilával beszélgetett. A népszerű Lackó volt már borbély, tanító, katona, főpincér, gyilkos bíboros és munkanélküli grófi leszármazott, alakította Bethlen Gábort, I. Lipótot, II. Fülöpöt és Lear királyt. 13–14 éves volt, amikor a tévében látott színházi közvetítések hatására elhatározta: színész lesz. Ezután jött egy kis megingás, amikor pap akart lenni, de később belátta: ez utóbbi hivatásnak inkább csak a színpadi része vonzotta.

Kegyelmi állapot

– Egy karakter bőrébe belebújni hosszú folyamat. Meg kell ismernem a figurát és választ kell kapnom arra a kérdésre: ki is ő. A pályám egyik mérföldköve volt a Peer Gynt, ami egy csodálatos, monumentális darab, hatkor kezdtük, hogy fél tizenegyre vége legyen. Kegyelmi állapotnak éltem meg, hogy eljátszhattam, de nagyon féltem tőle és kétségek gyötörtek: elég vagyok-e ehhez? Ez egy egész estés lélektani utazás volt, ahol ösztönszerűen kellett ráérezni a szerepre, meg kellett feszülni a sikerért, és ahogy a jó előadáshoz mindig, itt is szükség volt a csillagok együtt­állására. Minden egyes alkalommal meg kell érkezni a szerepbe – ez nálam általában a főpróbahéten, szerda körül szokott megtörténni, és nem eljátszani kell a szerepet: élő embernek lenni a színpadon első perctől az utolsóig – mondta Horváth László Attila, aki arról is beszélt, hogy vannak olyan szerepek, amelyeket, miután lemegy a függöny, nagyon nehéz letenni.

Nem lehet letenni

– Ilyen volt az Emilia Galotti, ahol a szerepem szerint meg kell ölnöm a lányomat. Ettől az ember roncs lesz, ezt a terhet a zakómmal együtt nem lehet letenni a fogasra. Ha nem teszem magam bele a szerepbe, az blöff, de ha beleteszem, az előadás után órákon át még hurcolom a terheket, és általában éjjel egy órára rendbe jövök. Több mint harminc éve vagyok a pályán, de nem tudom, mi erre a megoldás, azt viszont megtanultam, hogy ezeket nem szabad hagyni összegyűlni és a hétköznapokon nem szabad hordozni, mert az felemészti az embert. Ez az előadás azért is volt fontos, mert Recével (Horváth Réka, Lackó felesége, a színház társulatának tagja) házaspárt játszottunk és szerintem jót tett az előadásnak, hogy a férjet és feleséget egy 22 éve együtt élő pár alakítja, akik egymás minden rezdülését ismerik és akiknek nem eljátszani kell az érzelmeket, mert azok belülről fakadnak.

Felemelkedtek a deszkákról

Amikor a motiváció kérdése került szóba, Horváth László Attila elmondta: nála 45 éves koráig tartott az ifjonti hév, ami elkezdett elpárologni, és nem tagadja, volt olyan időszak, amikor azt gondolta, hogy ha nyerne a lottón, „itt hagyná ezt a kifőzdét”. De rájött, hogy ez neki ennél többet ér, hogy mennyire hiányozna, ha nem lenne. – Még ott van bennem az az érzés, ami miatt 13 évesen e pályába szerettem bele, és amíg a hivatás többet ad, mint amennyit elvesz, addig csinálni fogom. Márpedig többet ad, sőt, vannak szerepek, helyzetek, amelyektől évekre elegendő muníciót kapok. Ilyen volt az az este, amikor a Túl zajos magányt a Nemzeti Színházban adtuk elő, és a második felvonás végén azt éreztem, hogy felemelkedünk a deszkákról. Tíz évente egyszer fordul ilyen elő, és olyan, mint a drog.

És hogy mi a színház feladata? – Nagyon fontos, hogy minél szélesebb réteget vonjunk be, de nem minden áron. Optimális helyzetben a jó érzésű színházlátogató igényeinek és a színház kínálatának találkoznia kell, de úgy vélem, nem az a jó irány, ha kizárólag azokat a nézőket szeretnénk kiszolgálni, akik a könnyed szórakozásra vágynak. Ha így teszünk, az szimplává teszi a színházat, és elveszíti az értékét, a méltóságát – tette hozzá Horváth László Attila.

A csipetkét a fiúk gyúrják

– Az édesapám halász volt, Baján a folyóparton laktunk, és sokszor kért meg, hogy fogjak neki kishalat a csukázáshoz, de én csak a vizet ütöttem egy bottal: horgászni nem szeretek. Bajai halászlevet főzni annál inkább! De mást is szívesen elkészítek, és a színházi összejöveteleken is gyakran ragadok fakanalat. A csibe-csipetkés levesem az egyik nagy kedvenc, Mészáros Árpád Zsolt is felhív időnként, hogy elkérje a receptjét. Ez egy csirkehúsból készült gulyásleves-féle vörösborral: a csipetkét a díszítő fiúk gyúrják, mert ők erősek, és a lányok csipkedik. Amikor főzök, a fülemben cseng a nagymamám intelme: ne használj túl sok fűszert, csak annyit, amennyire szükség van. Szerintem a főzéskor az arányok eltalálása a legfontosabb – éppúgy, ahogy a színházban.

SZA








hirdetés