Jegyzet: Éltető ölelés

Jegyzet: Éltető ölelés
© illusztráció
Félénk volt, zárkózott és csendes. Ha kérdeztük, válaszolt, de inkább csak hallgatott. Szomorú, őzike barna szemeiben ott volt az elhagyatottság minden fájdalma, a „nem kellettem az anyukámnak” keserűsége. Bednárik Mónika jegyzete.

S bár, tizenéves csitrikként mindent megtettünk, hogy a középiskolás csapatunk teljes értékű tagja legyen és annak is érezze magát, nem tudtuk ledönteni a falakat. A betonépítményeket, amit akkor a személytelen és zsúfolt gyermekvédelmi intézményben önmaga köré épített.

Rezdülő arcvonásaiból tudtuk: fájdalmasan érinti, ha szép családi eseményekről, szeretetteljes ünnepekről meséltünk egymásnak, egymás szavába vágva. Ő soha nem mondta el, hogy a karácsony, a születés- vagy a névnap mit jelent neki. A fájdalomról nem beszél(t)ünk. Aztán a második tanévnyitón már nem állt ott a sorban, senki nem tudta, mi lett vele, miért nem fejezi be az iskolát. Néhány hétig még beszéltünk róla, hiányoltuk csendességét, láthatatlan és mégis valós jelenlétét. Soha többet nem hallottunk róla, valaki „úgy tudta”, meghalt. Nem derült ki, miért fordított hátat annak az esélynek, hogy a középiskolát befejezve egy – talán – jobb életet kezdhessen.

Vajon, ha egyszer betoppant volna az intézetbe egy nevelőszülő, aki meglátja benne a csodát, elhitte volna, hogy értékes? Vajon egy ölelés, egy „pótanyai” mosoly és figyelem elég lett volna, hogy éljen, élni akarjon?

Bednárik Mónika 








hirdetés