Jelek a táblán és a homokban

Jelek a táblán és a homokban
© Illusztráció: getty images
Joggal dagad a diák (no meg persze a tanár) keble, ha iskoláját a legjobbak között jegyzik. A versenyszellem könyörtelenül bekúszik a padok közé, de ez jó, hiszen jobb teljesítményre, az eredmények megbecsülésére, a hagyományok tiszteletére ösztönöz. A legjobbak közé tartozni mindig felemelő érzés, de mérlegre teszi a kérdést is: az elit közössége alanyi jogon járó kiváltság, szerencse vagy kőkemény munka révén megszerezhető rang? Nyéki Zsolt jegyzete.

Nem hiszek abban, hogy már születésnél eldől, ki mire viszi (viheti) az életben, miközben az is tény: valakire szárnyakat csatolnak, valakire mázsás terheket raknak, amikor megkezdi földi létét. A szárnyakat el lehet veszíteni, a terheket le lehet rázni. Hallgattam már például olyan lányt, aki arra panaszkodott: a kiemelt gimnáziumban azért nem kap jó jegyeket, mert különb autóval jár iskolába, mint a tanárok. Meglehet, az irigység gyarlóságától a pedagógustársadalom sem mentes abszolút értelemben, de a hölgy a gyönge érettségi után sem volt képes elérni bármit is a saját erejéből. A szülői vagyon puha fészkéből birkózik világfájdalmával, míg a kisebb falvakból érkezett társai több diplomával a zsebükben találnak kihívást, célt, miután búcsút intettek az alma maternek – tovább erősítve annak hírnevét. No, de iskolák versenye: okkal gondolhatnánk, hogy a digitális technika, az internet világa eltünteti az esélyegyenlőtlenséget, vagyis azt a térben és időben mérhető szakadékot, amely a főváros és a vidék, a megyeszékhelyek és kis falvak közé ékelődött az évszázadok alatt. Ha jól megnézzük: igazából nem az dönti el az iskolában szerezhető útravalót, hogy krétával vagy okostáblán rajzol a gyerek. Az internet önmagában nem tesz csodát, az csak egy lehetőség, eszköz, ráadásul meglehetősen kétes. Egy jó iskola alapja nem a technikánál kezdődik, hanem a családoknál, ahonnan a szorgalmat, a tiszteletet, a tudás vágyát zsigerben hordozó gyerekek kérnek bebocsáttatást a kapun. Ahol ilyen tanulókra építhetik az oktatást, csodákat tehetnek a tanárok, intézményvezetők – s idővel a legjobbakat választhatják ki a jelentkezők táborából. Az esélyteremtés terhe és felelőssége alól sem ember, sem intézmény, vagyis az iskola sem bújhat ki.

S ha már iskolák, gyerekek és esélyek: hogy mégis mennyire nem mindegy, ki hová születik, azt Afrika mutatja meg a maga kegyetlen valóságával. Az a falu, ahol éjszakánként egyetlen köztéri lámpa pislákol, ezt állják körbe a gyerekek, hogy a leckét elolvassák, s az utca porába rajzolnak. Rögtön új tartalmat nyer az esély és esélytelenség fogalma, de a legmélyebb együttérzés is tévútra visz, ha az gondolja: minden afrikai gyermeket hajóra kell terelni és szétszórni a világ különböző pontjain, ahelyett, hogy iskolát teremtene, ahol nincs. Sokkal inkább arra lenne szükség, hogy a gazdag világnak az a része, amely évszázadokkal ezelőtt betette ide a lábát, s oly nagyon büszke emberségességére, humánumára, fordítson végre az egy a tízhez arányon. A gyarmatokról bezsebelt minden tíz dollárból egy jut vissza oktatásra, egészségügyre, infrastruktúrára, kilenc dollár pedig jólétet gyarapít, valahol messze. Ez ugyan nem a mi iskoláink szintje, gondja, de a most tanuló gyerekek se szembesüljenek vele, soha.

Nyéki Zsolt








hirdetés