Lehagytak arról a papírcetliről…

A magyar szabadság évében, az 1956-os forradalom napjához közeledve csöndben kavarognak az érzések. Ízlelgetjük, mi is az a szabadság, mit jelent ez itt és most, 2016-ban – s különös értelmet, értékét láthatjuk. Nyéki Zsolt írása.

Itt van mindjárt az emlékezés szabadsága: ma már kimondható, hogy hatvan éve ebben az országban hiány volt mindenből, ami az élethez nélkülözhetetlen, az élelemtől az emberi méltóságig. Utóbbi volt a fájdalmasabb, elviselhetetlenebb, s amiért egy nemzet szállt úgy harcba, hogy nem is gondolt az esélytelenségre, a kommunista elnyomói mögött álló Szovjetunióra, s annak rettegett Vörös Hadseregére. Ma már szembesíthető képmutató tétlenségével a nyugati világ is, amely akkor elképedt ámulattal figyelte a reménytelen küzdelmet, de saját biztonsága még egy diplomáciai intéstől, jegyzéktől is többet ért. Különös érzés nézni a szomszédos Ausztriát, ahol októberben szintén nemzeti ünnep van, így emlékeznek a szovjet megszállás alóli szabadulásra. A mi októberünk is szovjetekhez kötődik, de sajnos kicsit másképp… A magyaroknak egy évvel az osztrákok után fegyvert kellett ragadniuk, életeket kellett áldozniuk, de mindhiába, mert a britek miniszterelnöke, Churchill Magyarország nevét nem írta fel a cetlire, amelyen Sztálinnal egyezkedett az európai érdekszféra fölött. Vezéráldozat, járulékos veszteség egy stratégiai játszmában – ezt a szerepet osztották ránk, s jöhettek vissza a vörös csillagos tankok, pártok, emberek, bitófával, majd konszolidálódó, évtizedekig regnáló egypártrendszerrel, amelyben csak akkor nem bántottak, ha nem szóltál egy rossz szót sem rájuk.

Ma már számon kérhető az elszámoltatás elmaradása, igaz, egyre inkább csak a történelmi jegyzőkönyvi hűség kedvéért. Hatalmuk vesztésével a bűnösök a nép egyszerű fiai mögé bújtak, pedig utóbbiak csak megtanultak élni, túlélni egy rendszert. Megpróbáltak alkotni valamit, és örülni, ha munkájuk gyümölcseként beköltözhettek egy panellakásba, ha kiutalták az első autót, és az sem számított, hogy az csak egy Trabant. A felelősök eltűntek, mintha ’56, és az azt követő korszak csak egy rossz álom lett volna. Nem akadt senki, aki szembe nézett volna ezzel a múlttal. Amikor az egykori halálraítélt beszélni akar a vérbírájával, az nem nyit ajtót. Akkor sem, ha a megbocsátás szándékával kopognak be hozzá. A terhelő dokumentumok eltűntek, a bűncselekmények elévültek, s ma már alig élnek azok közül, akiknek illett volna minimum bocsánatot kérniük. Ám nem az utolsó vérbíró hal meg utoljára, hanem a remény – de azt meg nem engedi az emlékezés.

- Nyéki Zsolt -