Kérdezzük meg őket!
Dankó Mihály
Özvegyként magával vitte az ötből, két lányát. Hál Istennek a családi szeretetet a távolság sem tudta elhomályosítani.
Most nem is a múltról inkább a jelenről szólnék: az egyik lány egy ottani magyarhoz ment férjhez, a másik egy szintén „kivándorlóval” kötötte össze életét. Míg első családja „hithű” magyar maradt, az utóbbi inkább „elszlovákosodott”. A magyarok közéleti szerepet is vállalva a Csemadok-ban, mindig kiálltak az elveik, nézeteik mellett. Most mégis nagyon szomorúak. Ahogy ők mondják: amióta a politika beavatkozott, szét tört minden. Az addig egységes magyarság pártokra, csoportokra szakadt. Már nem az számított, hogy ők ott mit akarnak, inkább, az anyaország mit szeretne.
„Miért kell bennünket eszköznek használni? – tette fel legutóbb a kérdést unokatestvérem. – A legjobb az lenne, ha ránk bíznák a megoldást. Mert csak az tudja mi van itt, aki itt él!” Valóban! Nem vagyok híve az elvtelen, szemethunyó taktikának, legalább kérdezzük meg (de ne csak egy-két embert): miben és mit segíthetünk! Mert a szándék, könnyen fordítva sülhet el!
