Kereszt a vízbe, eső a mezőre

A természeti népeknél a sámán feladata az esőcsinálás
A természeti népeknél a sámán feladata az esőcsinálás
Nyíregyháza – Hazánkban több vidéken is éltek esővarázsló termékenységi népszokások.

A néphagyományok közül különösen figyelemre méltóak azok a mágikus tevékenységek, amelyek az eső előidézésére, esővarázslásra irányultak. Ezeknek a rítusoknak a céljuk az volt, hogy a száraz időjárást megváltoztassák, az égre felhőt és abból a mezőre termékeny esőt varázsoljanak.

Boszorkányok ártó hatalma

A nagy szárazságot igen gyakran a boszorkányok ártó hatalmának vagy a szárazság ideje alatt meghalt s eltemetett személyeknek tulajdonították. 1874-ben a Máramaros című lap megírta, hogy a boszorkányok hatalmát, akik mindent elkövettek, hogy elszáradjon Felsővisnó egész határa, a falu lakossága először imádsággal próbálta megtörni, de az imádkozásnak nem lett eredménye. Ezért különböző varázscselekedeteket hajtottak végre. Szénvonót, kenyérsütő lapátot, fejszét tettek a küszöb elé, hogy az eső megeredjen.

Amikor ez is eredménytelennek bizonyult, téglákat vetettek a kútba, a patakba pedig mosósulykot. A temetőből sírkereszteket emeltek ki és a folyóba dobálták, majd böjtöltek is. Az eső megeredt és a nép a babonás cselekvéseknek tulajdonította az esőt megkötő boszorkányok hatalmának megtörését, az eső előidézését. Minderről Mikszáth Kálmán is írt a Magyar Néplap 1874. évi augusztus 22-ei számának hírrovatában.

Feltűnő, hogy többnyire a meghalt embereknek, boszorkányoknak, öregasszonyoknak tulajdonítják az eső megkötését. Egy ugyancsak XIX. századi adat Nagyhalászból: „A múlt napokban megyeszerte nagyobb esőzések voltak, de N.-Halászon semmi. Lőn efelett nagy bámulás, sopánkodás, irigység. Akadtak bölcsebb atyafiak is, akik e mostohaságnak okát kimagyarázták. Az ok szerintük nem más, mint hogy az aratási idő alatt egy tót atyafit, aki az aratási munkából kidőlt és ez árnyas világból elköltözött, borzasztó nagy szalmakalappal temettek el, aki azóta a föld gyomrában nagyon nyugtalankodik; átkozta a falut, s azért nincs esőjük.

A szenátus nem mellőzhet el ily fontos körülményeket; miért is tartott vala nagy tanácskozást. A bölcs tanács indítványba hozta, hogy ama szerencsétlen tót atyafi sírjából rögtön felástassék, ott arccal lefele fektettessék, szalmakalapja megsemmisíttessék s nyugalma – és engesztelődéséért valami „vakparádé” rendeztessék.” Ezt szintén Mikszáth Kálmán közli a Magyar Néplap 1874. évi augusztus 22-ei számának hírrovatában, jelezve, hogy szabolcsi lapból vette át.

Ipolyi Arnold írja a mitológiájában, hogy „tartós szárazság idején a boszorkányság gyanújába került személyeket a vízbe vetették”. Példát említ arra, hogy a földbe elásott kutya tetemét szárazságkor kiásták, mivel úgy vélték, hogy az eltemetett kutya a szárazság okozója. A sírkereszt esőt hozó mágikus erejére számos példa mutat. A kereszt vízbe dobásakor a következőt kiáltották: „Kereszt a vízbe, eső a mezőre!” vagy: „Ismeretlen sírról a keresztet, ismeretlen helyről az esőt!” Igen elterjedt néphiedelem szerint az öngyilkosok és vízbefúltak lelke zivatardémonná alakult. Ezért aszály idején ezeknek a sírját meg kellett öntözni, s azáltal esőt idéztek elő.

A bő termés érdekében

A mezőgazdasági hagyománykörből az aratókoszorú vízzel való megöntése a legismertebb népszokás. Bálint Sándor néprajzkutató általánosnak tekintette azt a szokást, amely szerint az aratókoszorút vivő leányt vagy legényt vízzel leöntötték a jövő évi bő termés érdekében. Más rítusok szerint a kalászokból, búzavirágból készített koszorút egy aratólegény fejére helyezték, akit a falu lakosai csuromvizessé öntöztek, amikorra a gazda házához ért. Úgy vélték, hogy ha a koszorú szárazon marad, illetve ha az aratókoszorú-vivőt nem öntözik meg, a következő évben rossz termés lesz.

Számos példa bizonyítja a búzakoszorú vízzel való leöntését a jó termés érdekében, s a szárazság, az aszály elkerülése céljából. Szendrey Zsigmond Szatmár megye néphagyományai című munkájában a következőket írja: „Szatmárban a gazda derekát szalmakötéllel körülkötik, az aratókoszorús leányt vízzel leöntik, hogy a búza jól eresszen, s a leány haja hosszúra nőjön.”

– Dr. Bodnár Zsuzsanna néprajzkutató –

Leöntötték a hazatérőt

Az aratás hagyományán kívül más munkaalkalmakkor is szokásban volt a vízzel való leöntés, így leöntötték a szántásról hazatérőt, a tavaszi munkába indulót és a vetni indulót egyaránt. Azt az embert, aki ekéjével tavasszal elsőként ment ki szántani a határba, Szt. György napján megfürösztötték, vízzel leöntözték. A szokás értelme az, hogy isten áldja meg a mezejüket, s azon a taliga ekéje nyomán bőség áradjon, míg az öntözést annak jeléül szánták, hogy miként a taligán ülő megázik, úgy ázzék meg a határ is kellő időben.
A fent bemutatott mágikus cselekvések mindig az eső előidézésére, a termékenység, a bőség megteremtésére, s a baj elhárítására irányultak.








hirdetés