Kézfogás

Kézfogás
© Illusztráció: getty images
A karácsonyi gyertyaláng varázsa, életkortól függetlenül, mindenkiből előhozza a csodaváró gyermeket.

Történhetett velünk bármi az év folyamán, ekkor minden szertefoszlik, a gyermeki lélek tiszta őszinteségével tölt el bennünket a hála oly jóleső érzése, amiért most és itt együtt lehetünk. A szavak ilyenkor elnémulnak, az érzelem hullámai viszont szárnyra kelnek – és anélkül, hogy tudnánk róla –, e transzcendens pillanatban mindenkit elérnek, akik számunkra fontosak ezen a világon. Ebben a földet sokszorosan körülölelő valódi szeretet áradatban egy kicsit mindenki jobb emberré válik. Így tölti be a küldetését karácsony szelleme még akkor is, ha eközben a jászolban fekvő kicsi gyermekről esetleg megfeledkeznénk.

Ebéd után, karácsonyi élményekkel a lelkükben mondott köszönetet és intett búcsút a szüleinek a középső fiú, a feleségével együtt. Édesanyja, Kamilla, elszáguldott a kórházba a nyolcvanhat éves édesapjához. Sándor, az apa, hirtelen egymagában maradt. Az ő feladata volt az esti vacsora elkészítése. Besózta hát a saját fogású, elementáris erejű tiszai nyurgapontyból kikanyarított filét. Még nem tudta mikor kell elkezdenie a sütést, de azt tudta, a hal meghálálja ezt a várakozást. Mobiljával a zsebében várta mikor csörög legkisebb fia, jelezve, már csak egy órányira vannak. Addig, csend, béke, nyugalom, tehát elővette a gordonkáját. Hiányolta már a társaságát ezért különösen jólesett az a doromboló, melengető remegés, amivel a vonó simogatására reagált. Nem tudott elszakadni Bach zenéjétől, különösen az Air-től, amelytől mindig szárnyra kelt, amely visszarepítette a feledhetetlen atmoszférájú, segítőkészen lágy akusztikájú templomok boltívei alá, ahol megérinthette őt a kegyelmi állapot ritka adománya: futkározott a hátán az igézet gyönyörűsége, megszűnt a hangszer, csak a zene létezett egyedül, amely egyenesen a lelkéből áradt Isten színe előtt…

Telefonja csörgésére visszazuhant a valóság talajára. Janiék megérkezésével mindig mosoly költözött a házba, örömet sugárzó, boldog, megnyugtató mosoly. A legkisebb fiú személyiségének alapvonása volt a derű és az optimizmus, ez valósággal kiteljesedett mióta egymásra találtak Erzsivel és a szerelem áldott napfénye ragyogta őket körül. Ebből a ragyogásból mindenkinek jutott, aki a közelükbe került. Pont a szülőket ne érintette volna meg a még mindig egymás szaván csüngő, egymás kezét még mindig elengedni nem tudó kisugárzásuk, az egymásba kapaszkodó tekintetük lélek-forrósága, a szűnni nem akaró évődésük, viccelődésük, nevetgélésük eleven virága? Ezért a szülők, a „gyerekek” valamennyi jövetelekor, egy fontos bejelentésük megtételében reménykedtek.

Mire az ismét gyertyafényben ragyogó ünnepi asztalra minden felkerült, addigra megérkezett Kamilla is. Megpillantva a fiatalokat, elgyötört arcának mély ráncai azonnal mosollyá szelídültek, karjai ölelő karokra találtak. Jani csörgött rá a legtöbbször, neki mindig volt kérdezni valója, ha másról nem is, de a neten megjelent legfrissebb videójáról biztosan. Ezeket a hetenként megjelenő, rövid kis filmeket – amelyek egy-egy pszichológiai témát dolgoztak fel első sorban a fiatalok számára közérthető stílusban és módon –, a szülők rendszerint együtt nézték meg és egyúttal ki is értékelték fiuk teljesítményét. Az apa természetesnek tartotta fia felszabadult előadásmódját, választékos stílusát, mondván: „tőlem örökölte”. A mama objektív kritikus tudott maradni anyai szíve minden elfogódottsága ellenére, amit nem rejtett véka alá. S, az ifjú pszichológus el is fogadta a szülei észrevételeit. A beszélgetések során egyre gyakrabban kitértek Nagyapára is, aki, amíg az állapota megengedte gyakran maga is örömmel és nem kis büszkeséggel gyönyörködött legkisebb unokájában, amikor a számítógép monitorja elé ültették.

Jani haspók volt a javából és ez meg is látszott rajta, párja viszont – egy új, vegetáriánus létén belüli fogyókúrának köszönhetően – nádszállá csinosodott. Nem is maradhatott dicsérő szó nélkül a dolog az „apósjelölt” részéről. Mivel karácsony nem a fogyókúráról szól, ezért kivételesen elmaradt az anyai gyöngéd, aggódó figyelmeztetés, fia gömbölydedségének helytelenítése. A hal mellé elő került, a hozzá méltó és a fiatalok által igen kedvelt illatos rosé, no, és már csak összehasonlítás végett is, meg kellett kóstolni a Viliáról maradt atyai és a fiúi hideg pulykamellet. Ezt követően – csupán gyermeki figyelmességből és erkölcsi kötelességtudattól vezérelve – „anya töltött káposztájának” a minőségi ellenőrzése következett volna, ám a bejgli diadalmaskodott…

Sándor meggyújtotta a fenyőfa gyertyáit. Bekapcsolta egy közös, húsz évvel korábbi koncertjük videó felvételét, amelyen Jani szólót énekelt tíz évesen, a szószékről, Dorinával, egy másik tüneményesen tehetséges kis növendékével együtt a legkedvesebb gyermekkarra és zenekarra komponált Karácsonyi kantáta ősbemutatóján. A fiatalok és az apa-dirigens fülig érő szájjal élvezték a vékonyka, de éteri tisztasággal csilingelő gyermeki hang boldogító, üde fényét. Erzsit lenyűgözte a helyes, szőke kissrác angyali bája, akinek ezt az arcát csak most fedezhette fel, szemének csillogása elárulta, nem tud betelni a látványával. A mama-orgonista utálta visszanézni önmagát, ám látva a többiek lelkesedését ezt képes volt részben elfeledni. A közös izgalmon túl felidéződött benne is a zsúfolásig megtöltött templom magasztos hangulata, amelyben „Nagyikáék” elmaradhatatlan jelenlétével és bíztatásával vált teljessé a siker. A hangverseny közös énekléssel zárult, mert a karzatot is dugig megtöltő közönség csatlakozott az énekkarhoz és a zenekarhoz boldog, lélekből szárnyaló éneklésben eggyé forrva: „Mennyből az angyal”… A nappaliban ülők is dalra fakadtak.

A fenyőfa rejtekén Janiék is rátaláltak a csomagjukon a helyi újság ünnepi számára, címlapján a „Karácsonyi irodalmi pályázat” győzteseinek büszke fotójával – köztük a házigazdáéval –, amelynek fogadtatása azonos hőfokú volt, mint az előző estén a bátyja esetében. – Hát ez meg mi? – lepődik meg a fiú kibontva díszes csomagolásából apai nagyapja verseskötetét.

– Kései ajándék édesapámtól. Én sem tudtam e versek létezéséről egészen idén nyárig. Ahogy olvasgattam, böngészgettem a nehezen olvasható kézírását, egyre jobban magával ragadott és egyre inkább meggyőződésemmé vált: ezt ki kell adni! A bátyáim rábólintottak, megegyeztünk: karácsonyi meglepetésként elkészül a könyv, ajándékul mindazoknak, akik ismerték, tisztelték őt, de rejtett „kincseiről” nem tudhattak.

– Köszönöm! Ez valódi meglepetés! Micsoda ajándék! – lelkendezik őszintén a fiú. Mivel ő még csak két éves volt, amikor nagyapja meghalt, így nem is nagyon emlékezhetett rá, ezért egy borítékban fotók lapultak a számára. Nagyszülei ifjúsága mosolygott rá a több mint fél évszázada készült képekről, amelyek ugyanannak a doboznak a mélyéről kerültek elő, mint a versek.

A fiatalok is szerettek kísérletezni a konyhában, ezért különleges fűszerekkel, fűszerkeverékekkel lepték meg a szülőket, amelyeket külföldről hoztak ajándékba. Erzsi lilahagyma lekvárja, amelynek az elkészítése sok türelmet és hozzáértést követel, nem csupán ritka édeskés-savanyú ízű csemegének bizonyult, hanem a sült húsok finom, kitűnő kísérőjének is. „Meny jelöltük” lubickolhatott az elismerésben. Egyébként is, az ő természetes közvetlensége, kedvessége, már a legelső látogatásakor, azonnal meghódította lovagja szüleit, mintha ezer éve ismernék őt…

Karácsony második napja eseménydúsnak ígérkezett. Kamilla testvérének a családja elutazott unokanézőbe, így délelőtt és délután is ő készült a három rák börtönébe zárt édesapjához. Estére saját unokájának és legnagyobb fiának, Sányinak az érkezése volt esedékes.

A halászlé főzése ünnepi rituálé volt a családfő számára, több mint büszkeségi, netán, hiúsági kérdés, mert úgy érezte, a „teremtés” eme magasztos szertartása folyamán egyesül a kielégült vadászösztön, a Homo Sapiens végletekig fejlesztett kreativitásával, és a két őselem, a víz és a tűz mágikus erejével. Kizárólag tiszai, tehát csak a leg aromásabb, leg zamatosabb „anyagot” engedte a bogrács közelébe. Nem lett világszabadalom a szakács egyéni fortélyaiból, ám ennek ellenére mégis elnyerte vele a legmagasabb kitűntetést: felesége dicséretét. Janiék ezt a michelin-csillagos „apai” változatot várták és falták egymással versenyezve.

Mire elkészült a mestermű, addigra a fiatalok is végeztek „reggeli” teendőikkel. A bográcsra fedő került, állványostól egy kissé odébb költözött, és bezárkózott a belső fejlődés forró vágyával önnön mélységeibe. Alkotója ugyanis a kórházba készült a fiával. A szülők egyet értettek: elég, ha az unoka szembesül a pusztulás látható és érezhető iszonyatával, ezért azt tanácsolták Erzsinek, inkább úgy őrizze meg az öregurat magában, ahogyan korábban találkozott vele.

Amikor beléptek az „elkülönítőbe”, Kamilla éppen vizet cseppentett édesapja ajkára. Nagyapa megörült unokájának, akit a karácsony elhozott hozzá, kicsit ködön át, de tudatánál volt, rövid, egy-két szavas száraz suttogása is kimerítette. Jani szelíd mosollyal viszonozta az üdvözlést, mintha nem is a halálos ágyán látná őt éppen, mintha észre sem venné már-már múmiára emlékeztető összeaszottságát, mintha kiragadná a valóság iszonyatából. Édesapjának úgy tűnt, fia mosolyában nem „csak” a szeretet ragyogott fel, hanem a kedves emlékek egész sora is, a hajdani vasárnapok derűje, amikor kis srácként, elegánsan felöltözve, együtt mentek Nagyapával a templomba, amikor már középiskolásan, szinte naponta felugrott nagyszüleihez egy-két szóra, vagy éppen – ami mindig várta őt – egy-két finom falatra. Mintha Nagyapa lelkére koncentrált volna, azzal „beszélgetett” volna intuitív módon, miként a nap sugarai is simogatják a virág lehulló szirmait.

– Sándor!.. Fogjunk kezet! – sóhajtja a beteg könyökére támasztott kezét kissé megemelve, ám veje gyors mozdulatára, két kezében azonnal meg is pihenhetett.

A lázas, száraz kéz – a férfias kézfogás távoli emlékeként –, mintha meg kívánta volna szorítani a másik kezet a köszönet némán is beszédes jeleként, talán azért, mert amíg e végső állomáshoz ért, amíg a remény megvakulni kényszerült a kezelések dzsungelének útvesztőjében, addig volt mibe karolnia. Az érintésre, titokzatos módon, felcsendült Sándorban az Air dallama, Bach ünnepi ragyogású zenéje. Miközben lelkében szétáradt a fenséges zene, szemét végig apósa csukott szemén, beesett, fakó arcán nyugtatva, megszűnt a kórház valósága, az az érzése támadt, most búcsúznak egymástól emberi méltóságuk kölcsönös tiszteletében. Sándornak meggyőződésévé vált, apósa is ugyanígy érez, és a szeretet templomában ő is ugyanúgy hallja a tiszteletükre méltósággal áradó muzsikát. A lelki megnyugvást ajándékozó szertartás jótékony álmot hozott Nagyapára, még jobban elszakítva őt a fizikai valóság szenvedéseitől. A misztikus együttlét a zene elszálló, utolsó hangjaival ért véget. Sándor, az elmúlt percek ritka adományával a szívében, amilyen gyöngéden csak lehetett, leengedte, lefektette apósa álmában is remegő, lázas kezét a takaróra, és önmaga számára is megmagyarázhatatlan módon, addig soha nem érzett lelki békével lépett ki a kórház kapuján.

Tóth Nándor (Szerzőnk a Kelet-Magyarország idei karácsonyi pályázatának harmadik helyezettje.)








hirdetés