Lépést tartva a változó világgal

Balogh Sándorné a márványdiploma átvételének pillanatában
Balogh Sándorné a márványdiploma átvételének pillanatában - © Fotó: Pusztai Sándor
Nyíregyháza, Vaja – Balogh Sándorné álmaiban gyakran ott sétál fiatalsága helyszínén, Jókai kedves városának utcáin.

A kistarcsai Balogh Sándorné Reitel Katalinnal beszélgetni maga a határtalan életöröm és vidámság. Már az első szavaival, kristálytisztán megfogalmazott gondolataival meghazudtolja, hogy 75 esztendővel ezelőtt vehette át élete első diplomáját a Komáromi Református Koedukációs Tanítóképző Intézetben (a Nyíregyházi Egyetem jogelődje, a szerk.), s hogy már régen betöltötte a 90. esztendőt.

„Ott voltam fiatal…”

Amint azt a Nyíregyházi Egyetemen szeptember 2-án márványdiplomával kitüntetett pedagógus lapunknak elmesélte, már gyermekkorában eldöntötte, hogy a tanítói pályát választja, amivel nagy örömet okozott a szüleinek is.

– Van egy húgom, őt inkább a reáltárgyak érdekelték, s kereskedelmi vonalon szeretett volna elhelyezkedni, így jól kiegészítettük egymást. Ő főkönyvelő lett, én pedig tanítónő, ahogy a diplomában is áll – mesélte. Örömmel idézte fel azokat az időket: gyönyörű évek voltak, az ifjúság, az életkezdés csodálatos évei, s egy ámulatba ejtő, történelmi hangulatú város, a szlovák Komárom, ahogy máig nevezik: Öreg-Komárom, illetve Révkomárom, Jókai kedves városa.
– Bizony, ott voltam fiatal, s a mai napig gyakran álmodok arról, hogy sétálgatok a város utcáin, pedig olyan nagyon nem engedtek sehová bennünket. Szórakozni, táncolni se nagyon járhattunk. Ám a zenét mindig szerettem, nem véletlenül szereztem ének szakosként is diplomát. Különösen Lehár Ferenc muzsikája aranyozta be a lelkem – révedt vissza a múltba Katica néni.

Onnan már csak egy lépésre volt a nagybetűs élet. Soha nem feledi, a Rozsnyóról származó Zengler Ferenc igazgató kereste fel a szüleit, mert hallotta ám, hogy van egy tanítónő lányuk. Várta Tiszaújlak polgári iskolája és a gyerekek.

– Persze az egész nem tartott túl sokáig, mert 1945-ben felesége lettem egy fiatal református lelkésznek. Hamarosan el is jöttünk Tiszaújlakról, mert akkorra az oroszok is megszállták a térséget. Áttelepültünk Magyarországra, Sápon találtunk otthonra, de ott sem éltünk túlságosan sokáig, az országban egyre beljebb és beljebb kerestünk helyet magunknak.

Rendes kisdiákokkal

Mindennek az lett a vége, hogy Vaján állapodtak meg véglegesen. Balogh Sándorné összesen 36 és fél évet tanított, s nagyon szerette a munkáját és a gyerekeket.
– Rendes kisdiákokkal volt dolgom, szorgalmasan tanultak, nem úgy, mint a maiak, akik csak futballoznak – vágta rá őszinte szókimondással, nevetve. – A magyar irodalmat és a történelmet is szívesen tanítottam, a történelemórákon például – az anyagban érzékenyen érintő részekhez érve – együtt sírtam a gyerekekkel, annyi rosszat átéltünk a történelem viharai közepette.

Haladni a korral

Ma Balogh Sándorné okkal büszke mindenre, amit elért s amit az élettől megkapott. Például a három diplomájára. Gyakran kérdezték is tőle: minek már Katica néninek egy újabb diploma? Erre rendre azt felelte: ő csak haladni, fejlődni akar a korral, lépést szeretett volna tartani a folyton fejlődő, változó világgal. Ma, ennyi év után is érdeklődéssel figyeli a dolgok alakulását, nagy újságolvasó, ő az első, aki reggel kezébe veszi a friss lapokat. De természetesen ma is a családjára a legbüszkébb, a négy gyermekére, a hét unokára s a tizenegy dédunokára. Minden gyermeke, a lánya és a három fia is diplomát szereztek, ma már van a családban kertészmérnök, jogász, egyetemi tanár. Azt vallja, a nagyszerű egészségét is – amely egy életen át kitartott mellette – annak köszönheti, hogy annyi örömöt szerzett neki a csodálatos családja. A diplomaátadó ünnepségre egész kis kompánia, 22 családtag kísérte el, de még ettől is többen, harmincketten lettek volna, ha mindenki eljön. Az egyetemről így indultak tovább egy közös ebédre, onnan pedig haza Vajára, a lányával közös családi házba.

Kinevezés a festő fiától

– Szükség volt a katedrán minden „hadra fogható” tanerőre, mert a férfiakat egytől egyig kivitték a frontra, s nem volt, aki tanítson – mesélte Balogh Sándorné a rozsnyói évekről.

– A szüleim nem örültek túlzottan. Nem akarták, hogy a gyermekük falura menjen, mert ott akkoriban temetni is kellett. Így aztán hamarosan megjött a megbízólevél is, rajta gyöngybetűkkel: „Kinevezem Tekintetességedet a tiszaújlaki polgári iskola rendes tanítójává.” A kinevezést magától a nagy festő, Szinyei Merse Pál fiától, Jenőtől vehettem át.

KM-MJ



0Hozzászólás

Herzlichen Dank für Ihren Kommentar - dieser wird nach einer Prüfung von uns freigeschaltet. Beachten Sie, dass dies gerade an Wochenenden etwas länger dauern kann. Kommentare von registrierten Usern werden sofort freigeschaltet - hier registrieren!

Még 1000 karakter

A kommentelés opció, a jó magaviselet kötelező! Moderációs elveinket itt olvashatja .






hirdetés