Letörném a kezét (toleráns megoldás)

Békebeli szép vasárnap délelőtt. Langyos október. Szelíden szállingózó sárga levelek, csendesen sétáló családok.

Még a villamos is tapintatosabban zörög, mint hétköznapokon. A Nagytemplomban vége az istentiszteletnek; ünneplőbe öltözött emberek csevegve andalognak a vasárnapi ebéd irányába. Valószínűleg kereszteltek is: csecsemő körül örvendeznek a rokonok. Szép, ünnep előtti nap, idilli vasárnap délelőtt.

A Hatvan utca elején vége az idillnek. Pofán vág a XXI. század. A kirakat betonlábazatán üres üvegek hevernek egészben, avagy darabjaikra törve. Az áruház hátsó részének lépcsőjén hányadék rontja a levegőt a pizzásdoboz és vodkásüveg mellett. A lépcső aljában borospalackokat hajt a szél, a járdaszegélyről sörösdobozok zörögnek az útra. Cigicsikk mindent ellepő mennyiségben.

Míg benn, a cukrászdában akciós minyont válogatunk, kint egy részeg „hajlesz-alkesz” (alkoholista kinézetű, aki hajléktalannak néz ki: újmagyar kéziszótár, még nem írta meg senki, de él) üvöltözik. Egyik kezében dobozos ser, a másikban szintén. Szájából szag és átok dől a világra, tulajdonképpen elküld az anyánkba. Megyünk: át az úton, kikerülni. Gyerekekkel nem lehet (nem) toleránsnak lenni. A Déri tér szégyen… Több köbméternyi szemét a padok körül, a füvön. Az egyik lócáról sz.. csorog, mellette üres üvegek. Csikk tonnányi a környéken. Nem tudom elengedni a gyereket a Kölcsey, akarom mondani Baltazár téren (sem): üvegszilánkok mindenütt, díszként mutatkozó használt koton egy szép, új padon. Mocsok az egész. Menjünk haza, csukjuk be az ajtót. Otthon miénk a tér, ez pedig maradjon a tiétek.(?)
Pogány Gábor

gabor.pogany@naplo.haon.hu








hirdetés