Álmosd – kúriában élnek a múlt emlékei között

Az államosításkor véletlenül maradt a család bírtokában a kúria, amelyben ma
is él a biharszéli falu, Álmosd legnagyobb bírtokosának a leszármazottja.

Bay
Sándor 1600 hektárt tudhatott magáénak a faluból. Unokája, Fekete Albert hatévesen,
árvaság miatt került a nagyszülőkhöz, még az első világháború előtt. Ő lett
az örökös, aki ma 95 évesen, a falu élő legendája. Az idős úr a kúriában él
feleségével Rozáliával, lányával Marikával és vejével. S hogy milyen az élet
egy szebb időket is látott, a régi idők édes – keserű emlékeit magukban hordozó
falak között – mondják el maguk. A házat az egyik Miskolczy testvér építette,
azért is hasonlít nagyon a falu büszkeségének számító Miskolczy kúriához – kezd
a mesébe Róza néni, aki cselédként szolgált Bayéknál a háborúig. S, hogy ma
tulajdonos, az igazi mesébe illő történet.

háború szétszórta a családot, ki Kassára, ki máshová menekült. Albert, negyvenhatban
visszajött, s nem sokkal utána a nagymama is. Az akkor harmincötéves úrfi, próbálta
összeszedni a világégés előtti cselédséget. Így került vissza Róza a szép fiatal
lány is, hisz ismerős volt a munkája révén. Gondozta a nagymamát, jószágot nevelt,
főzött, s amit kellet. A talpraesett lányra, aki még ma szépkorúan is szemrevaló
asszony, szemet vetett Albert, az örökös. A szerelem gyümölcseként 1948-ban
megszületett Feri, 50-ben Marika, majd később még egy fiú.

Hatvan éve ismerjük egymást, ma is magázódunk – folytatja Rozália. Regénybe
illő a történetünk, de most a kúriáról, az otthonunkról akar írni. Marika lányomat
kérdezze, velük lakunk, Ő mindent tud.

Erre menetelt Bocskai serege

Kétszáz éves lehet a ház – kezdi Marika a történetet. Az udvarában álló hatalmas
fa ennél is jóval idősebb. Azt mondja a legenda, hogy a ház azért épült az utcafronttól
bentebb, a fát maga elé engedve, mert az építtetők nem akarták kivágni a már
akkor is hatalmas platánt. Előtte az úton vonult Bocskai a seregével a híres
Álmosd – Diószegi csatába, még a ház építése előtt jó kétszáz évvel évvel.

Kísért a múlt

Szabó Lajos
– Mi itt lakunk, lassan megszokjuk
a nagy tereket. Hogy mi lesz később nem tudom. Férjemmel együtt rokkantnyugdíjasok
vagyunk, így a hasznosításról már letettünk. Megpróbáltuk a falusi túrizmus,
gondoltuk jó lesz a nyugdíj mellé. Nagy Sándorné Marika küldött is vendégeket.
Süteményt sütöttem a kedvükre, s mikor szaglásztak, hogy dohos – e szoba,
megalázónak találtam, levettem a táblát. Azt szeretnénk, ha a gyerekeink
visszajönnének – veszi át a szót a férj. A lányunk Debrecenben dolgozik,
hátha találna itthon munkát, a fiú meg gazdálkodhatna. Mind a két családnak
elég lenne a ház, s a hozzá tartozó másfél hektár. Igaz abból lett leválasztva
a mi telkünk is, ahová építettünk. Amikor összeházasodtunk romos volt a
kúria, nem sejtettük, hogy egyszer még lakható lesz. A kert végében van
a temető. Néhány éve felújíttattuk a családi kriptát. Különleges, bronzból
készült, egész alakos angyalka vigyázzta a feleségem őseinek örök álmát.
Ledöntötték, pedig csodálatos dísze volt a temetőnek. Kénytelenek voltunk
felhozni, hisz félünk, hogy még nagyobb kárt tesznek benne. Akik a temetőgyalázásra
képesek, azoktól minden kitelik. Most az udvaron áll, nem tudjuk mi tévők
legyünk vele
– mondja befejezésképpen Szabó Lajos, aki az utolsó Álmosdi
nagybírtokos vejeként csinosítgatja az egykor szép időket látott kúriát.

"Nagy szegénységben nőttünk fel, egy kicsi szobában öten. Kísértenek a
régi emlékek, amikor édesanyánk a szalon parkettáján volt kénytelen a moslékot
kavarni a jószágnak.Talán ezért nem emlegetjük a múltat, a gyerekeim már inkább.
Édesapánknak diplomás agrármérnökként Pesten is csak segédmunkát ajánlottak,
édesanyám szegény lányként osztályidegen lett, de a mai napig büszkén viseli
a sorsát. Szeretetben éltek az apámmal, aki született dzsentleman, betegségében
is sugárzik róla a szelídség, de vonásai, tartása ma is tekintélyt parancsolóak."

"Elbeszélésekből tudom hogy nézett ki régen a ház. A dédapámék légbefúvókkal
fűtötték a hatalmas kúriát, amelyben még jégverem is volt, nyáron abban hűtöttek
mindent. A padláson meg hatalmas hordók a víznek. Az illemhely is bent volt
egy helyiségben, de olyan kerti formában. A kárpótlás hozta a lehetőséget, hogy
rendbetegyük a romos épületet. Az utolsó pillanat volt ez 97-ben arra, hogy
ne dőljön össze a ház. Két újnyi repedések voltak a falon, a tetőt a szentlélek
tartotta. A teraszt a hatvanas években egy vihar már ledöntötte, csak egy kis
domb maradt a helyén. Magunktól kezdtünk a felújításhoz, hisz magántulajdonban
van a ház."

"Nem kerestük a műemlékeseket, csináltuk, amit kellett. A tégla falakra
új vakolat került, az egész tetőt lecseréltük, a villanyvezeték teljesen át
lett fűzve, bevezettük a központi fűtést. A gáz nagyon sokba kerülne, így fával
fűtünk. Elmegy vagy 300 mázsa, de erdőnk van, így az nem kerül olyan sokba.
Kialakítottuk a fürdőszobát, ablakokat csináltattunk, a megmaradt belső szárnyak
mintájára, s egy szoba kivételével a parkettát is újra kellett rakatni. Egy
lakótelepi lakás nagyságú a terasz, amelyet szintén visszaépítettünk egy kicsit
modernizálva. Szerencsére a másik főbejárati ajtó fölött megmaradt a két színes
üvegből készült családi címer. A szobákban keverednek a régi és a modern bútorok.
Került vissza a régiek közül is néhány, azokat édesanyám gondozás fejében kapta
apukám unokatestvéreitől. A régi festmények is innen származnak. Található szépanyákról
is egy portré, s más családtagokról. A konyhában a modern beépített bútor mellet
jól elfér a régi tálaló, ami igen szép állapotban van. Néhány régiséget felújíttattunk,
s ha a tehetségünk engedi szépen sorbavesszük a többit is."

Sz. V. É.








hirdetés