„Már volt mire szerénynek lennie…”

Kopka János féltve őrzött kincsei a dedikált kötetek
Kopka János féltve őrzött kincsei a dedikált kötetek - © Fotó: a szerző
Nyíregyháza – Mi volt Nagy Imre szerepe Sipkay Barna karrierjében?

Kopka János, lapunk egykori munkatársa, majd főszerkesztője akkor fejezte be gyakornoki időszakát, amikor Sipkay Barna a szerkesztőségben kapott munkát. Attól kezdve az író haláláig szemben ültek egymással, egymást váltották az olvasószerkesztői beosztásban, de nem csak kollégák, barátok is voltak. Kopka Jánost – a Sipkay-díj alapítóját, az emléktábla ötletgazdáját – arra kértük, idézze fel az együtt töltött éveket.

– Két végén égette a gyertyát, ezért lett beteg. Elvégezte az olvasószerkesztői munkát, vezette a kulturális rovatot, emellett mesterfokon írt. Amikor megmutatta az első kéziratát, öt perc alatt rájöttem, hogy nagy tehetség.

Kaláccsal dobta vissza

– Szenzációs családapa volt, mindent megtett a lányaiért. Páratlanul szerény és emberséges volt: ha megdobták kővel, nem is kenyérrel, kaláccsal dobta vissza; senkit meg nem bántott volna, akármilyen rossz kéziratot kapott is a kollégáitól.

– Nagy Imre frissen kinevezett miniszterelnök – Farkas Mihály társaságában – Nyíregyházára látogatott 1953 nyarán, s engem küldtek el az eseményre. A Népszabadságot Dobozy Imre tudósította – akit a legtöbben talán A tizedes meg a többek miatt ismernek –, azonban egy félreértés miatt nem jegyzetelt. Elkérte az én jegyzeteimet, így ismerkedtünk meg. Később elkísértem egy egyhetes nyírségi körútra is, amelyen egy riportkönyvhöz gyűjtött anyagot.

– Barna állandóan írt, mégpedig jókat, mindenhová elküldte az első regényét, mégsem volt sikere; szerintem olvasatlanul küldték vissza a kéziratot. Nagyjából egy évtizeddel a megismerkedésünk után jutott eszembe Dobozy, aki akkor már az írószövetség főtitkára volt. Elküldtem neki egy levél kíséretében a kéziratokat, ő továbbküldte a Magvető Kiadónak, onnan pedig szóltak Barnának, hogy utazzon Budapestre megkötni a szerződést. El sem akarta hinni… A Messzi harangszó első példányát nekem ajándékozta, 1963. április 11-én kelt ajánlással: „Emlékezésül meghallgatott sok keservemre”. Ekkor már „sínen” volt, írt még egy csokor nagyon szép könyvet – s már volt mire szerénynek lennie.

Nem bocsátotta meg magának

– Barna általában a jobb kezével írt, a ballal a gyomrát fogta, orvosságként mindennap egy liter zacskós tejet hozott. Halála előtt néhány nappal azt mondta, hogy egyre gyengébb, én pedig szóltam a körzeti orvosának, hogy nézze meg. Az orvos elment hozzá, de hiába; az eltelt évtizedekben, még tavaly is, akárhányszor találkoztunk, azt mondta, nem tudja megbocsátani magának, hogy hagyta Barnát meghalni, hogy erőszakkal nem vitette be a kórházba. Eisert Árpád, az országos hírű szívsebész próbált segíteni Barnán, de akkor már késő volt. Nem volt titok a ­betegsége, mégis, a halála váratlanul ért mindenkit.

– A hálószobám falán egy Sipkay-kép lóg, ami a lakó­helyét, a Toldi utcát ábrázolja, így minden nap eszembe jut fiatalon elhunyt barátom.

KM-HP








hirdetés