Maroknyi magyar Marokkóban

Búcsú Festől
Búcsú Festől
Sms-ben tudatták a Budapest-Bamako rali nyíregyházi tagjai szerda este 11-kor, hogy hamarosan netközelbe kerülnek. Lássuk, mi történt velük az elmúlt négy napban!

2007. január 14., vasárnap

Ott szakadt meg a krónika (hiába, vezetni és írni egyszerre nem lehet, illetve a laptopon elég nehéz dolgozni, ha rázkódik az autó), hogy elindultunk Velencéből és Barcelonát célozzuk meg. Na, hát ez nem jött össze. Oka a következő…

A Hyundai motorja furcsa ciripeléshez kezd minden egyes alkalommal, amikor Péter jobban rálép a gázpedálra. Megy az autó, azzal nincs baj, de azért mégis zavaró ez a hang, mindjárt az út elején. Úgy döntünk tehát, tartjuk magunkat az eredeti, hivatalos útvonaltervhez és célponthoz, s így Marseile mellett Meyreuil egyszerű kis hotelénél ismét összefutunk a többiekkel. A nekünk már sokat segítő Hegyi Viktor és társa szó nélkül kapja fel a zseblámpáját, s veszi alaposan szemügyre a motort. Hamar fel is állítják a diagnózist: valahol falsot szív a turbó… Mi is erre gyanakodtunk – mondhatnám, de ez az enyhe túlzás fogalmát is új alapokra helyezné. Az autószerelési tudásunkat egy izzó cseréje is komoly próbának tette ki (lásd később). Szóval enyhén falsot szív a turbó, de lehet menni vele – meg bízni abban, hogy nem fordul rosszabbra. Egy korty szatmári szilvával tudjuk megköszönni segítségüket, aztán mindenki gyorsan aludni tér.

Dél-Európa nevezetes, izgalmas vidékein robogunk, nagyon nehéz türtőztetni magunkat, hogy ne kanyarodjunk le egy-egy ponton. Ahogy időnként összefutunk valakivel a mezőnyből, úgy mondják el: többen Monte-Carloba ugranak be, hogy a Forma 1-es pályán tegyenek egy kört, mások Cannest nézik meg. Mi San Remonál gyengülünk el és állunk meg annyi időre, hogy egy kávét megigyunk és egy pillantást vessünk a gyönyörű városra a tenger partján. Ahogy leparkolunk, máris ott terem öt-hat afrikai árus és kínálják portékáikat. A táska és a karóra a „trendi”, persze nagy márkák kínai hamisítványai. Az egyikük megpillantja a rajtszámunkat, rajta a Bamako feliratot, s fellelkesül. – Mi oda megyünk? - kérdi. Kiderül, hogy szenegáli srácok, ami szomszédos Malival.

Megyünk tovább, s egy ilyen hosszú útra sok jó zenével készül az ember. Attila rengeteg számot töltött le iPodjára, amit ráhangol az egyik rádióállomásra, de recseg, ha nem fogja. Így persze nem lehet 8300 kilométert megtenni, de az első kihíváson sikeresen jutunk túl: egy számítógépes csatlakozó vezetéket dobunk rá, a végét az ablakhoz tesszük, s kiválóan működő antennát kapunk. Ha aprócska is, de sikerélmény!

Meyreuil a szálláshelyről is az eszünkbe jut: szűk, kicsi szoba, csak ágy van benne, és egy olyan zuhanyzófülke, mint egy kapszula – viszont olcsó!

2007. január 15., hétfő

Újra korai kelés, mert az egész verseny leghosszabb szakasza áll előttünk: a dél-spanyolországi Murcia 1112 kilométerre van. Hat órakor már menetkész a csapat. Egy óra múltán húzunk el a Csepel mellett (jó ég, ezek mikor keltek?!), jó nagyot dudálunk nekik, ők meg vissza. Bizton állítható: az egész mezőny egyik legnépszerűbb egysége a csepeles. Autójuk öreg is, lassú is, de a miénk! Mármint hogy tetőtől talpig magyar járgány.

Kissé kezd monotonná válni az út, ám ekkor egy francia autó előzésébe kezdünk, s a vezetője, egy fiatal srác és a mellette ülő lány kezét lábát törve integet, mosolyog, és egy magyar gulyáskrémes tubust mutatnak ki a ablakukból. Hihetetlenül jó érzés ez a kedvesség és a lelki egymásra találás, még ha csak 4-5 másodpercig is tartott.

Perpignan az utolsó francia város, ami után már F-betűk helyett az E-betűs felségjelű autók poroszkálnak körülöttünk. Barcelona irányába haladunk tempósan, s az autópálya mentén hatalmas narancsültetvényeket látunk – és szüretelik a narancsot!!!

Itt azt is meg kell jegyezni: híres városok és helyek mentén halad a Budapest-Bamako verseny, de a versenyzők ebből valójában semmit nem élveznek. Egy-két percig látják távolból ezeket, amíg elrobognak mellettük. Az ember szíve belesajdul, hogy fizikailag ilyen közel van, s mégsem térhet be. Most nem ez a cél, nem ez a feladat.

Korábban azt hittük, a franciáknál nincsenek nagyobb vámszedők: lépten-nyomon fizetős kapuk állítják meg az utazót, s hol díjszedő markába kell nyomni a pénzt, hol meg úgy kell bedobni az aprót egy kosárszerű tölcsérbe. Aztán már úgy látjuk: a spanyolok felveszik a versenyt a franciákkal vám-, azaz díjszedésben is. Egyébként nagyon barátságosak, az „Ollá” köszönést nagy mosollyal fogadják, a „Komo esztasz?” (hogy vagy?) kérdésre pedig gyorsan peregni kezd a nyelvük. Egészen addig, amíg észre nem veszik, hogy a kérdező spanyol tudása a kérdés feltevésében ki is merült. Angolra váltva fejezik be mondókájukat és mondják, hogy köszönik szépen, jól. Látszik: itt nagy tekintélyt, szimpátiát szerzett a magyaroknak Puskás Öcsi. Nyugodjon békében!

Barcelona és Alicante között hirtelen fékezünk, mert két bamakos autót látunk meg az út szélén állva. Kiderül: semmi baj sincs, csak a verseny szervezője futott össze a mezőnyhöz most csatlakozó angol csapattal, s éppen üdvözlik egymást. Ezt mi is megtesszük, aztán kigurulunk a lelkesen dudáló angolok mögül.

Estére már nem titkolt fáradtsággal érkezünk Murciába, s annak egy sötét, nagyon délies részén kutatjuk a szállásnak javasolt hotelt. Nehezen, de megtaláljuk, s a fabungallókat meglátva majdnem kifordulunk. Mondhatjuk, hogy a mezőny csapatszellem javul, a körülmények színvonala romlik, de mindenki tudja: lesz ez sokkal rosszabb is. Ezért is jöttünk erre az egészre. Mégsem fordulunk ki, s nem is bánjuk meg. Csapattársunk, Attila délvidéki magyar gyerek, s amikor elkezd alkudozni a portással, kiderül, hogy ő meg szerb, úgyhogy szerbül folytatják a nagyon barátságos üzleti tárgyalást. Attila egy kis szerb népzenét is betesz a tiszteletére, úgyhogy rögtön nagy lesz a barátság – és esik az ár…

A szemközti bungalló előtt egy szlovákiai rendszámú autó, rögtön be is kopogunk egymáshoz köszönni, ismerkedni. Jó fej felvidéki fiúk, így merek villogni azzal, hogy mit tudok szlovákul. Ezt most átlépném, de maradjunk annyiban: nagyot néznek. Aztán meg én, mert amikor elmondom, hogy kitől tanultam, egy közös ismerőst találunk. Nyomban fel is hívjuk az illetőt: az egyetemen három évig volt a szobatársam a dunaszerdahelyi, illetve felsőpatonyi Cséfai Tibi. Nagyot néz (a hangjából is tudom), amikor rácsörgök, s elmondom, hogy Dél-Spanyolországban vagyok és holnap átkelek Afrikába és hogy itt áll mellettem Gálfi Szilárd, Dióspatony polgármestere és csapattársa, Tóth Péter. Na ez így együtt már sok volt neki… A világ tényleg ilyen kicsi?

2007. január 16., kedd

A változatosság kedvéért megint korai ébredés, és 6 órakor már az autóból csodálhatom meg a kifli alakú Holdat és a csillagos eget a dél-spanyolországi hegyek között. Aztán hangos dudálás zökkent vissza, ezúttal az angol csapat húz el mellettünk. Nagy nap a mai: Péter kivételével csapatunk többi tagja először lép Afrika földjére. A mezőny egy korábbi pontról kompol át Marokkóba, egész pontosan Nadorba, mi viszont úgy döntünk, megyünk tovább és Tarifa kikötőjében tesszük komphajóra autóinkat.

Leplezetlen izgatottság lesz úrrá rajtunk! A papírok rendezése után van ez kis időnk, s ezt ki akarjuk használni arra, hogy a kiégett bal első izzót kicseréltessük (oké, oké… megpróbáltuk, de akinek Renaultja van, az tudja, hogy ez nem olyan egyszerű művelet…) Örömmel fedezzük fel, hogy rögtön a kompátkelő előtt van egy garázsnak látszó műhely, ahol két autó áll a rámpán, körülöttük serénykedő overallos emberek. Péter és Attila nosza, odavágtat az autóval, kipattannak belőle s abban bíznak, hogy egy kis borravaló fejében soron kívül kikapják nekünk azt a fránya izzót. Két pillanat múlva a nyakukat behúzva somfordálnak vissza az autóba és az érkezéshez hasonló lendülettel távoznak. A garázsnak vélt műhelyben ugyanis a spanyol vámosok szedik szét a szúrópróbaszerűen kiválasztott, csempészgyanús autókat. Hát… kiégett izzóval kelünk át a tengeren.

Ahogy besorolunk a kompra várva, egy nagyon kedves srác lép hozzánk. Az autóra mutatva kérdi: Bamakoba tartunk? Mert hogy ő is. Ő maga kanadai és belorusz társával Marokkóban csatlakoznak a mezőnyhöz. Új barátokra lelünk Rick Ivey és Alexander Outhin személyében!

Befut a komp, elsőként irányítanak rá minket, aztán felmegyünk, megtörténik a beléptetés Marokkóba. Ennek örömére eszünk egyet a hajón. A gyors étkezés végén kiderül: Attilának gondot okoz a frissen vásárolt, biztonsági zárral ellátott svájci bicska bezárása. Mondtam is neki: ne nagyon dicsekedjen azzal, hogy ő a túlélő túrák nagy mestere… Egy pillanatra eszembe jut a sivatag…

És eljött a pillanat, eljött Afrika! Azaz mi jöttünk el a kontinensre. Ami a túloldalon, Tangerben fogad, az mellbevágó. A marokkói határőrök nyüzsögnek, szervezkednek, mutogatnak, terelgetnek, aztán amikor látják az érkező teljes tanácstalanságát, szívélyesen belekarolnak, segítenek kitölteni a papírokat. S rögtön pénzt kérnek érte… Csak úgy, mert hogy barátilag segítettek. Azt sem tudom, hol áll a fejem. Hogy mi van? Egy állami alkalmazott pénzt kér a határon? S ha nem adok, akkor félreállít, netán szétszedi az autót? Péter segít ki a szorult helyzetemből: senkinek nem adunk semmit, itt ez a szokás. Fél óra múlva már magam is tudom, meg azt is, hogy meg kell tanulni mosolyogva, de határozottan elutasítani az ilyen próbálkozásokat. Ezt aztán már a határon szépen be is gyakorolom, amikor a negyedik marokkói hivatalnoknak magyarázom el, hogy nincs fölösleges pólóm, ingem, sapkám, pénzem meg pláne és nem is dohányzom, így cigarettával sem tudok szolgálni… Hello, Afrika! Itt vagyunk!

Tangerben megpróbálunk valamilyen anyagot leadni, keresünk egy internetes zugot. Nem egyszerű… A közlekedés? Az viszont igen! Össze-vissza, mindenki, ahogy akar, csak az a lényeg, hogy jó sok dudaszóval tegye! Rögtön egy karambol szemtanúi is leszünk. Aztán meg a képzeletbeli szivar esik ki a számból, amikor egy mellettem elhúzó teherautó hátulján három csimpaszkodó gyereket is meglátok. Valamikor én is csináltam hasonlót, de az Szakolyban volt és a falu poros útján magányosan, lassan bandukoló ökrös vagy lovas szekér hátsó fertálya volt, nem egy zsúfolt városban robogó teherautó. No, fel kell kötni azt a bizonyos alsóneműt…

Találunk egy internetes központot, de szöveget képtelenség beírni, az arab tudásomon van mit csiszolni (An-nadschda!!!). Feladjuk: két mondat és pár kép, amire futja erőnkből. Úgy döntünk, megyünk tovább az ország belsejébe, s a cél Fes. Így is teszünk, igaz, Rabat mellett elhaladva jóval éjfél után érkezünk meg. Szálláskeresés és úgy döntünk, másnap pihenőnapot engedünk meg magunknak, megnézzük az egyik legszebb királyi várost. Ki tudja, járunk-e valaha még errefelé?

2007. január 17., szerda

Viszonylag hosszabb alvás, aztán irány Fes. Még mindig egy nagy rácsodálkozás ez az egész. Természetesen most is rögtön akad egy önkéntes segítő, aki némi pénzmag reményében vállalja, hogy elkalauzol minket a városban. Elfogadjuk és nem bánjuk meg. Ali rendes, barátságos és becsületes. Ez a nap a regenerálódás jegyében telik el, holnap be kell hozni a lemaradást.

– Nyéki Zsolt –








hirdetés