Mauritániába érkeztek

Mauritániába érkeztek
Mauritániába érkeztek
Afrika északnyugati részén, még Marokkóban verődött össze számtalan magyar csapat, hogy átszelje Mauritániát a végső cél elérése előtt.

2007. január 19. péntek

Agadir egyik egyszerű, kedves kávézójában adtunk utoljára hírt magunkról néhány fotót csatolva. Aki megnézi a térképen, láthatja: eléggé Marokkó déli részén fekszik ez a város, ami sok dolog miatt is híres. Számomra viszont azóta fogalom, amióta Antoine de Saint-Exupéry Éjszakai repülés c. könyvében olvastam róla. Megint csak nagyon sajnálom, hogy nincs idő elmerülni a városban, a környékben.

Internetes lehetőséghez jutva örömmel olvassuk a hazai híreket, s azt, hogy utazásunkról megjelennek a tudósítások, vélemények, hozzászólások. A sok bátorítást köszönjük, a kritikai észrevételeket is tiszteletben tartjuk, s csak annyit szeretnénk hozzátenni: csapatunkban senki nem hiszi, hogy valamilyen hősies tettet hajt végre, senki nem méri magát Dakar versenyéhez, ez az egész másról szól. A sajtótájékoztatót megtartottuk, mert ennyivel tartoztunk a minket támogató szponzoroknak, és szerettük volna jelezni, mire is készülünk, s hogy amit út közben látunk, hallunk, arról szívesen beszámolunk.

Szóval Agadírt elhagyva is csak segítőkész emberekkel találkozunk. Ebben biztos benne van a Párizs-Dakar is, hiszen egyértelmű: a verseny megismerteti az országot a világgal, önmagában is sok pénzt hoz ide, nem beszélve az élénkülő idegenforgalomról. Végig az úton lépten-nyomon a király, Fes Eljadid fényképét látjuk a szállodai képeslaptól az utcai óriásplakátig. Hol hagyományos népviseletben, hol feszes katonai uniformisban, hol meg európai stílusú nadrágban, zakóban. Tudatosul mindenkiben: az uralkodó a helyén!

Bevalljuk: a csapat nem sofőrködő tagjai megkívánnak egy sört, de egy faluban megállva kiderül, nem olyan egyszerű az óhaj teljesítése. A boltban mondják, menjünk még vagy 20 kilométert, s lesz egy olyan város, ahol talán kapható. Más itt a szokás, amit természetesen tiszteletben kell tartani. Idővel találunk egy odahaza is ismert bevásárlóközpontot, ahol 30 féle sör a kínálat – miközben a parkolóban egy hithű muzulmán az autója előtt kiterít egy nálunk strandra hordott gyékényt és leborulva buzgón imádkozik. Furcsa kettősség, itt tényleg világok találkoznak.

A táj képe jelentős változáson megy át. Az Atlas-hegységen átkelve megpillantjuk az első tevéket – közeledünk a Szaharához! A hőmérséklet csak 27 fok, de mi többnek érezzük. Azt mondják a helyiek, szokatlanul hideg a január. A Közép-Atlaszban 22 ember halt fagyhalált a napokban, itt most ez a nagy (szomorú) szenzáció.

Rendületlenül haladunk délre, a mezőny valóban kezd összerázódni, megelőzzük a 11-es csapatot, egyre többen jelentkeznek be CB-rádión, egyre erőteljesebben érezzük: nem vagyunk egyedül.

Tarfaya előtt 185 kilométerrel érjük el az óceánt! Gyönyörű! Vagy hat bamakós autó verődik össze, hogy megcsodálja a látványt, no és persze kezet rázzunk egymással. Az egyik csapat hölgytagja külön fényképet készíttet magáról háttérben az óceánnal, s megjegyzi: Anyukám ebből a képből fogja látni, hogy a kislánya hat napja nem öltözött át. No meg azt, hogy nem is Bükkszentkeresztre indult el…

Befutnak Hegyi Viktorék is, akik olyan kedvesen megnézték a motort még Franciaországban. Örömmel üdvözöljük egymást, s kérdi: Na, hogy megy az autó? Mondom neki: Képzeld, valahol falsot szív a turbó… Látom rajta, egy pillanatra felkelti szakmai érdeklődését a kijelentés, de rögtön kapcsol. Ezt a diagnózist még ő állította fel…

A mai célállomás Camp Roi Bedouin. Előbb átadom a dácsiás csapatnak a mi honlapunkon küldött üdvözletet, majd a csillagos eget élvezzük a homokra feküdve, aztán a csapat hölgytagja az autóban vackolja be magát, a férfi szakasz pedig egy viskóban teríti le a hálózsákokat. Mi csak kígyófészeknek hívjuk ezt a szálláshelyet, elhagyatottsága és lepukkantsága adta az ihletet a spontán keresztelőhöz. Ahogy csöndben, a lefekvéshez készülődésnél szokásos beszélgetéssel ledőlünk, ordenálé hangnemben szólnak át a szomszédos helyiségből, hogy nem tudnak aludni. Észrevételüket sűrű „vazze” kíséretében teszik meg, pedig biz’ Isten, nem vagyunk hangosak, mint ahogy az egész tábor is nyugodt, nincs buli, zene, hangoskodás. Fáradt itt már mindenki estére. A probléma oka, hogy 300 ember nem egyszerre fekszik le. No, hajrá, magyarok!

De mintha ez az egész kemping ilyen nyomasztó, elátkozott hely lenne. Egy belga házaspár viszi az egészet, s a szervezők már előre jelezték, hogy meglehetősen rideg, mogorva emberek. Enyhén fogalmaztak. Egy nagy beduin sátor a kemping egyetlen közösségi helye, ahová beülünk és felbontunk egy-egy konzervet. A tulaj jön és megjegyzi, hogy étterembe nem illik saját ennivalót vinni. Nézünk egy nagyot – a sivatag szélén ez gond lehet? Hát az. De lesz rögtön nagyobb is. Az elmúlt napok vidám történeteit meséljük egymásnak, amikor a tulaj ordítva lép hozzánk, hogy menjünk kifelé, amiért rajta nevetünk. Megpróbáljuk elmagyarázni, hogy szó sincs erről, de nem akarja meghallani, megérteni. Összepakolunk, megyünk a kígyófészekbe.

2007. január 20., szombat

Dakhla a mai cél, ami csak 540 kilométerre van, de azért az útviszonyok már jócskán megváltoznak. Tankolunk, vagy nyolc holland lakókocsi áll benzinkútnál, s amikor begurulunk, tüntetőleg jelzik, hogy ők mindannyian ugyanannál a fejnél állnak sorban. OK, félrehúzódunk, de látjuk, hogy a mellette lévő állásnál szintén mérnek gázolajat. Odahajtunk és tankolunk. A hollandok hitetlenkedve nézik, hogy ott is van gázolaj. Na ja, tudni kéne arabul… A holland nyugdíjasok példás csapatszelleme ezúttal bambaságba csapott át.

A táj egyre sivatagosabb, a műút egyre soványabb, töredezettebb. A nadrág szárán összehúzzuk a szűkítőt, a sál sem puszta divat a nyakunkban, jó szolgálatot tesz, amikor a felerősödő szél felkapja a homokot. Elérjük Laayoune-t, s elképedünk: a gázolaj alig több 4 dirchamnál, ami 110-120 forint körül mozog. Azon tanakodunk, hogy tudnánk megoldani a szállítást Magyarországra.

Ahogy egyre jobban Marokkó déli részeibe hatolunk, úgy növekszik a katonai jelenlét. Van itt egy kis gond: Nyugat-Szahara önállóságért küzd (küzdöget), Marokkó viszont hallani sem akar erről. Árulkodó, hogy UN feliratú autókat is látunk. Az is érdekes, ahogy a húsboltok itt kinéznek. Az egyik előtt a járdán véres tevepaták sorakoznak. Megjegyezzük: na, ebből egyél egy Csülök Pékné módra-t…

A mezőnyben egyre több munkát ad a szerelés. A Trabanttal indulókat tépi a sors: amúgy is szellős kocsijukon követ kapott a szélvédő, nagy szükségük van a szemüvegre és a sálra. Aztán feltalálják magukat: 60 euróért egy helyi vállalkozó vág nekik egy plexi lapot és minden OK! Le is mennek a kősivatagba, ami után elmondhatják magukról: minden felnijük elgörbült, de nem gond, ez csak esztétikai hiba, hajtanak tovább.

Egy motoros int, hogy húzódjunk le, segítséget kér. No de milyet? Néhány kilométerrel ezelőtt megalkudott egy Teveveszély-táblára, de elég nagy a légellenállása, ahogy feltette maga mögé az ülésre. Megkér, vigyük már be a mai szálláshelyre. Természetesen megtesszük.

Egyébként nagyon fontos az összhang az autó vezetője és a navigátor között, még akkor is, ha ez nem egy klasszikus raliverseny. Egyszerűen a táj magával ragadó, s az ember könnyen belefeledkezik a látványába. Ilyenkor jó, ha van, ki visszazökkent a vezetésre. Az sem mindennapi, hogy a GPS azt mondja a következő utasításig: menjen előre 450 kilométert, aztán forduljon jobbra…

Megállunk, mert egy motoros és autó vesztegel az út mellett. Kérdezzük, mi a baj, segíthetünk-e valamit. Mondják: ha van egy bika kábelünk, akkor igen. Van, leállunk., odaadjuk. Nem tudják így sem elindítani a motort. A tanácstalanság szünetében megjegyzem: szerintem falsot szív a turbó… Előbb felnéznek, aztán legyintenek. Látják az arcomat, minek szántam a megjegyzést. De azért szerintem elég okosan hangzott.

És ekkor befut a dióspatonyi polgármester, Gálfi Szilárd és társa, Tóth Péter. Nagyon megörülünk egymásnak. Mondom nekik, hogy megismerkedésünk történetét megírtam, és a Szabolcs Online bamako.szon.hu oldalán is olvashatják ők is, meg a hozzátartozóik is. Nincs kéznél papír, ceruza, ezért autójuk poros ablaküvegére írják fel ujjukkal az internetes címet. Ja kérem, a sivatagnak előnye is van.

Az ellenőrzések komolyra fordulnak. Most már leállítanak mindenkit, ki kell szállni, útlevelet ellenőriznek, és érdekes módon foglalkozást kérnek. Magyarországon is divat volt ez még úgy 17 éve… Ahogy ott állunk, a mellettünk veszteglő Hír TV stábjával beszélgetünk. Mondják, milyen apró gondjaik vannak az autóval, én is legyintek: nálunk meg falsot szív a turbó. Bólogatnak, szakmailag egy súlycsoportba valónak érzem magam. Aztán elérjük Dakla városát.

2007. január 21., vasárnap

A 6 órai kelés már megszokott, bár nem túl lelkesítő. A táj monoton, az út sivatagos, de köves, kavicsos, járható, a sziklás terep homokdűnékkel váltakozik. Ma délelőtt átlépjük a Ráktérítőt. A hőmérő itt már 34 fokot mutat – ne feledjük: szokatlanul hideg most a január!

Nagyon sokan elhagyták már a rendszámtáblájukat, ezért megtesszük óvintézkedésünket: körbedrótozzuk a mieinket. A másik óvintézkedés: a készleten lévő fertőtlenítő, illetve gyógyhatású készítményekből egy szatmári szilvát eldugunk, mert Mauritánia szigorú iszlám ország, az alkohol fogyasztásáért végtagcsonkítás jár. A többit elboltoljuk, az utolsó tankolás árát így sikerül megfelezni. Megyünk tovább, de kissé megrémülve vesszük észre, hogy jó néhány bamakós autó áll az út mellett, s már messziről integetnek. Te jó ég, csak nem történt baleset valakivel?! – merül fel az első gondolat, de aztán kiderül: a baj nagyobb. A dácsiás csapat kinevezte autójuk orrát bárpultnak, ahol mindenki bedobhatja maradék készletét – elvégre törvénytisztelő állampolgár nem visz át alkoholt olyan országba, ahol azt tiltja a törvény! Ki-ki lehetősége, ízlése szerint kóstolót vesz, és közben elmondhatja az eddigi érdekesebb eseteket, amik vele megtörténtek.

Rendületlenül leintenek minden autót, zátonyra fut a walesi hölgy-ír férfi páros: Karen Gibbon és Tony Yemm is. Rögvest lehúzódnak, Tony felmászik az autó tetejére és a pótkerék rejtekéből előkap egy kitűnő ír whiskyt, és még söre is van! Hogy mekkora piknik kerekedik ebből Marokkó déli határához közel!!!

És befut a Csepel is, fedélzetén Balogh Barnabással, Jusztin Péterrel és Nagy Péterrel! Hogy bírja az öreg járgány? – kérdezem tőlük, mire mondják, motorikusan elég jól, ám a bódé le akar esni róla, mert csak spanifezerve van. Aha… nálunk meg falsot szív a turbó – mondom, mire ők is látják, otthon vagyok a témában (azért otthon majd megkérdezem valakitől, mi az a spaniferezés…).

Örömmel jelentem: a vontatóköteles gárda is fennakadt a sajátos magyar útzáron. Igaz, már nem vontatják egymást, és egyetlen autóval érkeztek meg, de az viszont a negyedik váltás. A történetük rendkívül bonyolult: tavaly kisegítették egymást úgy ezer kilométeres vontatással, nagy barátság szövődött belőle, s ebből lett az ötlet, hogy idén az egész távot így teszik meg. Budapesten egy Nissan kezdte húzni a Fiatot, de a Nissan felmondta a szolgálatot, így a Fiat húzott tovább, de a kuplungja leégett Nagykanizsánál, ezért vettek egy Ladát. Ezzel kanyarogtak Szlovénia apró falvain át, de olyan nagy lett a lemaradásuk, hogy Olaszországban felmerészkedtek az autópályára. Itt lekapcsolták őket a rendőrök, mert autópályán nem lehet vontatni, ezért a Nissannal folytatták az utat. Na ennek a váltója Spanyolországba szetrobbant, ezért ott megalkudtak egy ócska Mercedes MB 120-asra. S még ez a történet sem volt ennyire egyszerű, de a részleteket képtelenség feljegyezni. A lényeg, hogy Gáspár Zsolt, Tiba Tamás, Németh Csaba és Cserki Zoltán eljutott idáig és megtudva, hogy ezt megírom, üdvözölnek mindenkit!

– Nyéki Zsolt –








hirdetés