Medveölőm van, kemény vagyok
Somló Samu 
Már ugrott is volna, hogy marcangoljon, de mozdulni se tudott, láncra verve egy méterszer méteres ketrecben ugyanis nehéz egy kaukázusi juhászkutyának (medveölőként is becézik) fickándoznia.
– Á, hagyd, szegény teljesen kiszámíthatatlan – legyintett haverom a BMX-ről. – Születése óta abban a ketrecben van szegény pára. Milliomosok a gazdái, csak dísznek kellett amíg kicsi volt. A szembeszomszéd azt mondta, hogy etetni is alig merik, annyira támad mindenre – mesélte, én pedig döbbenten hallgattam minden szavát.
A mai napig nem tiszta, hogy miért kell ilyen körülmények között állatot tartani. De továbbmegyek, eleve miért kell egy élőlényt olyan életkörülmények közé kényszeríteni, ami nem a természetes élőhelye? Ennyire felsőbbrendű létformák vagyunk? Ennyire mi vagyunk az Alfa és az Omega? Én szeretem az állatokat.
Ezért nem tartok például koalamacit a nappaliban. Persze az, hogy az aranyhal nem érzi jól magát tükörrel szemben, egy gömbölyű tartóban – akváriumnak mégse hívnám – nyilván halpszichológiai példákkal tudományosan alátámasztott, vagy legalábbis hihető.
