Még nem késő

Furcsa ember a magyar. Addig, amíg kötelező, vagy inkább kötelezően ajánlott volt a tüdőszűrés, a pulmonológusok folyton a vészharangot kongatták.
Pók Viktória jegyzete.

Azért, mert sokan nem vettek részt a vizsgálaton, tele voltak az osztályok beteg tüdejük miatt folyton köhögő csontsovány emberekkel, a 21. században is fenyegetően terjed a tuberkulózis, s alig van ember aki környezetében ne ismert volna tüdőrákban szenvedőt.

Ez utóbbi betegség erőszakos, pusztító voltáról magam is meggyőződhettem. Imádott nagymamám amúgy úrinősen még nyugdíjas korában is dohányzott. Az utcán nem tette, hiszen frissen rúzsozott ajkai között nem mutatott volna jól az akkoriban viszonylag jó dohánynak számító Sophiane. Hiába kértük, nem tette le a 20 éves kora óta szívott füstölgő rudat.

Mindig mondta, annyi mindent átélt már, szenvedett a háborúban, ebben a kevéske hátramaradt időben már hagy tegye azt ami kedvére való.

Ha délutánonként ledőlt, folyton panaszkodott. Fájt a háta, ma is jól emlékszem, csak az egyik oldalán tudott aludni. Egyszer aztán a mindig gömbölyű, gömbölyűn is elegáns, sima arcú nagyim vészesen fogyni kezdett. Az orvosi vizsgálatok kimutatták, a kátrány felemésztette jobb tüdejét, s a másikon is fekete foltok éktelenkedtek. Műtétre már nem volt lehetőség, kemoterápiával próbálták visszaszorítani a kórt, míg végül már csak a fájdalmak enyhítése, a halálig tartó bódulat maradt.

Nem árulok el titkot azzal, hogy az én felvilágosult, világlátott, olvasott nagymamámnak talán kartonja sem volt a tüdőszűrő állomáson. Nem járt ő oda sohasem. Hiába hívták, feleslegesnek tartotta. Tudom azt, nemcsak a dohányosok betegszenek meg. S ha már füstölgünk néha, legalább a szűrővizsgálatot vegyük komolyan, hogy megelőzzük a betegségek elhatalmasodását a testünkben.








hirdetés