Megcsókolta a halott kezét

Vajon ma, az Országház kupolatermében megállva gondolnak-e parlamenti képviselőink arra, hogy százötvenhét évvel ezelőtt ezen a napon, október 6-án a pesti Újépület falánál főbe lőtték Batthyány Lajos volt miniszterelnököt, az aradi várban pedig kivégezték a tizenhárom tábornokot?
Nagy István Attila jegyzete.

Gondolnak-e arra, hogy a szabadságharcnak és az azt követő megtorlásnak több tanulsága is van, amelyeket nem ártana valóban megjegyezni, nem csak egy-egy ünnepi beszéd fordulataiban megidézni, s aztán eltenni a zizegő papírt az íróasztal fiókjába, hiszen egy évig nem lesz rá szükség? Pedig a tanulságokra mindig szükségünk van, hogy ne kövessük el újra meg újra ugyanazt a hibát.

Azon túl, hogy az orosz cár tartozott egy kis szívességgel az osztrák császárnak, ezért leverte a magyar szabadságharcot. A bukásban azonban nagy szerepe van annak is, hogy a magyarok a nagy nemzet önteltségével néztek a nemzetiségiekre, mint ahogy ránk az osztrákok. A másik jellegzetességet pedig éppen az aradi tizenhármak mutatták fel, akik nemzeti hovatartozásuktól függetlenül képesek voltak meghalni egy eszméért, osztozni egy nemzet hősi halálában.

Két tanulság, amelynek valóságos tartalmával mindmáig nem birkóztak meg azok, akik időről-időre döntési helyzetbe kerülnek. Mert nem elég kiabálni, hogy magyarok vagyunk, hiszen azt már a honfoglaláskor se lehetett tudni, ki a magyar. Az sem elég, ha sokan vagyunk egy-egy szekértáborban. A gyűlölet, a másik lenézése, megvetése sohasem hozott tartós eredményt.

Vécsey Károly, akit utolsónak végeztek ki, bár nem szívlelte Damjanich Jánost, odament hozzá s megcsókolta a halott kezét. Az arcot könnybe borító metafora sok mindenre jó lehet. Megrendülésre, ámulatra. De cselekvésre aligha.








hirdetés