Megjelent a hétszázadik – egyetlen könyvkiadó sem bírja a Nemere-iramot

Megjelent a hétszázadik – egyetlen könyvkiadó sem bírja a Nemere-iramot
© Fotó: Pusztai Sándor
Nyíregyháza – A többszörös rekorder író az elmúlt években megszokta, megismerte és megszerette Nyíregyházát.

Döbbenetes mérföldkőhöz érkezett a napokban hazánk legtermékenyebb írója.

Nemere Istvánnal a hétszázadik kötetének megjelenése alkalmából beszélgettünk, de szóba került a kalandos életútja, a Nyíregyházához fűződő viszonya, s az is, hogy már a „zsebében érezheti” a világrekordot.

Miről szól a hétszázadik Nemere-­könyv?
Húsz éve írok komoly témákat feldolgozó, romantikus regényeket Melissa Moretti álnéven; a sorozat 94. kötete A szerelem szigete. Szerettem volna, ha a hétszázadik könyvem saját néven jelenik meg, de mivel hat–nyolc kiadóval vagyok kapcsolatban, ezt nem lehetett beosztani. Egyébként két nappal később megjelent a következő is: egy nem szokványos krimi Ítélőmester címmel.

Miért van szüksége ennyi kiadóra?

Eddig több mint nyolcvan kiadóval dolgoztam; sosem bírták az iramot, emellett különböző műfajokkal foglalkoznak, s jellemzően nem is örök életűek.

Mi hozta Nyíregyházára, és hogyan érzi itt magát?

A szerelem és a házasság: a feleségemmel, Szentgyörgyi Judittal 2014-ben ismerkedtem meg, a következő évben, ugyanazon a napon mindketten elváltunk, s együtt választottuk Sóstót lakóhelyül. Örök vidéki vagyok: 29 évig északról, 15 évig délről jártam, most pedig keletről járok a fővárosba. Ez csupán a hetedik megyém, van még perspektíva, de ha lesz is következő, ugyanazzal a feleséggel. Megszoktam, megismertem, megszerettem Nyíregyházát, Sóstó pedig külön élmény; éjszakánként hallom az állatpark oroszlánjait, s ezt nem sokan mondhatják el magukról.

nemere3

Az első könyve harmincéves korában, 1974-ben jelent meg. Mivel foglalkozott addig?

Voltam például katona, könyvesbolti eladó, földmérő, gépgyári, erdészeti munkás, biztosítási ügynök – ez totális katasztrófa volt –, boncsegédként háromszáz ember ment át a kezeim között. A ’70-es évek elején egy tíznapos gyorstalpaló után mentőápoló lettem; egy–két év alatt belejöttem, volt alkalmam életet menteni, szülést levezetni. A sofőrök közül azt jutalmazták, aki spórolt az üzemanyaggal, vagyis lassan ment. Nem az első könyvem miatt lettem országosan ismert, hanem a Két deci benzin című, a mentőszolgálat visszásságait leleplező riportommal, amely 1977-ben jelent meg az Élet és Irodalom című lapban.

Az önéletrajza szerint volt dolga II. János Pál pápával és Sylvester Stallonéval is; hogyan keresztezték egymást az útjaik?

Életemben először 1964 karácsonyán utazhattam külföldre. Magyarországon akkoriban egyáltalán nem lehetett westernfilmet látni, s a krakkói mozi előtt is iszonyatos tömeg várt a bebocsátásra. Leszorultam a járdáról, amikor kis híján elütött egy fekete Volga. „Ez volt a mi érsekünk!” – üvöltötte a tömeg, a gépkocsivezető később II. János Pál néven lett világszerte ismert. A Holtak harca című könyvem 1986-ban jelent meg, hat évvel később jött ki A Pusztító című Stallone-­film. Egy szerzőijog-védő iroda vizsgálata kimutatta, hogy a két történet 75 százalékban egyezik, bár a film Hollywoodhoz „méltó” befejezést kapott. A ­stáblistából az is kiderül, ki adta el Amerikában sajátjaként az ötletet, mégsem tudtam érvényesíteni a jogaimat.

Hogyan képes ennyi témában, ráadásul ilyen mennyiségben alkotni?

Soha nem értettem azokat az embereket, akik nem tudják, mivel üssék el az idejüket, én minden elvesztegetett percet sajnálok. Csak így tudok dolgozni: sokat és gyorsan. Nem biztos, hogy ez előny – inkább egyszerű adottság –, de az tény, hogy tele vannak a könyvtárak lassan megírt, rossz könyvekkel. Reggel ötkor szoktam munkához látni. Hajnalban megy a legjobban, ilyenkor írom a legfontosabb – például határidőhöz kötött – könyveket. Az ebéd és a kutyasétáltatás után rendszerint másik munkát veszek elő, olyat, amin nem kell annyit gondolkodni, jegyzeteket bújni hozzá. Széles az érdeklődési köröm – mintegy nyolcvan témában gyűjtöm a jegyzeteket –, s próbálom mindezt átadni a közönségemnek. Ennyi témánál persze előfordul, hogy kicsit felületes vagyok, s az is, hogy valamelyik kötet nem lesz népszerű. De nem csak saját ötleteim vannak, a kiadók is meg szoktak keresni a sajátjaikkal. Sokat járok fesztiválokra, dedikálásokra, író-olvasó találkozókra is. Egyrészt azért, mert kell a visszajelzés; szerintem teljesen természetes, hogy egy író érezni szeretné, van ­értelme a munkájának. Másrészt pedig azért, hogy beszélgethessek az olvasókkal, megtudjam, hogy mit olvasnának szívesen, esetleg mi az, ami nem tetszett nekik.

nemere4

Soha senki nem írt még ennyit magyarul, de eszperantó nyelven sem. Vajon belátható időn belül elérhető közelségbe kerül a világrekord is?

Ami az eszperantót illeti, nem volt nehéz dolgom: 23 kötettel állok az élen. Magyarországon eddig 12 millió példányban jelentek meg a könyveim, ehhez jön még egymillió külföldi példány – tíz nyelven, tizennégy országban. Az összes kontinensről kapok olvasói leveleket, ezekből is kitűnik, hogy mennyire eltér az egyes népek ízlése. Kínában például soha nem fogják kiadni a Moretti-köteteket, ugyanakkor tudok Vietnamban megjelent kalózkiadásról. Úgy tudom, a világrekordot egy angol hölgy tartja, aki 723 „rózsaszín” lányregényt írt. Mivel ő már elhunyt, én pedig 701-nél tartok, úgy vélem, néhány hónapon belül behozhatom – már csak azért is, mert a kiadóknál negyven kötetem hever a boltok polcaihoz ­vezető út különböző fázisaiban.

Ennyi megírt és eladott könyv után tud még új kihívást találni?

Megegyeztem egy történelmi regényeket kiadó céggel arról, hogy jövőre új sorozatot indítunk. Felöleli majd a teljes magyar történelmet az államalapítástól napjainkig, és nem az uralkodókról fog szólni, hanem ugyanazon család szerteágazó, diadalokkal, vereségekkel tűzdelt történetéről. Legalább tizenkét kötettel tervezünk.

– Hoványi Péter –








hirdetés