Megvetné a lábát a válogatottban is a tiszavasvári nevelésű balszélső

Akt.:
Bohács Sándor édesapja emlékére a válogatottban a 65-os mezt viselte
Bohács Sándor édesapja emlékére a válogatottban a 65-os mezt viselte - © Fotó: Derencsényi István
Tiszavasvári – Bohács Sándor gyermekkorában elveszítette édesapját, és a futballtól elfordulva lett belőle – élvonalbeli – kézilabdázó.

Továbbra is jelentős a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei nevelésű kézilabdázók jelenléte a férfi kézilabda-válogatottban. A tiszavasvári nevelésű kapus, Borbély Ádám (a lengyel Plock a jelenlegi klubja) és a Mátészalkáról indult Bodó Richárd (Szeged) már rutinos tagnak számít, hozzájuk csatlakozott az ugyancsak tiszavasvári nevelésű Bohács Sándor (Budakalász), aki a Siófokon rendezett hármas tornán a mieink által az osztrákok ellen 33–22-re megnyert és a brazilok feletti 30–22-es győzelemmel végződött meccsen is pályára lépett.

A név nem véletlenül lehet ismerős a sportbarátok számára. Bohács Sándor édesapja ugyanis idősebb Bohács Sándor, a Tiszavasvári (és a Nyíregyháza, a Rakamaz, az Ibrány, a Tiszalök) korábbi remek futballistája, aki – fájdalom – 2004 óta nincs közöttünk. A ma már kétszeres válogatott balszélső kilencéves volt akkor, amikor a mentőtisztként is dolgozó édesapját munkavégzés közben közúton halálra gázolták. A néhai futballista emlékét korábbi klubjai nyaranta rendezett emléktornával ápolják, de kézilabdázó fia mezszámai is beszédesek.

– Klubomban, a Budakalászban a 39-es számot viselem, annak emlékére, hogy édesapám harminckilenc éves korában hunyt el – mondta Bohács Sándor, akit akkor értünk utol, amikor klubcsapatával úton volt a Veszprém elleni kedd esti bajnokira. – A válogatottban is szerettem volna hozzájutni ehhez a mezszámhoz, de éppen Bodó Ricsi viseli, így a 65-öst választottam, édesapám 1965-ös születési évszáma miatt. A mezválasztás is annak szól, hogy tudom, mennyit köszönhetek neki, és amikor a meccsek előtt magamra öltöm, mindig rá gondolok.
Bohács Sándor edzője is volt ifjabb Sándornak, hiszen a későbbi kézilabdázó futballozni kezdett – éppen apukája irányítása mellett. A tragédia után aztán elfordult a futballtól, ahogy ő fogalmaz, azért, mert megutáltatták vele a sportágat.

– Nem tudni, futballban milyen szintre jutottam volna el, de kézilabdában elértem azt, ami a gyerekkori álmom volt, a válogatottságot – beszélt a sportágválasztásról Bohács Sándor. – Megtisztelő, hogy Ljubomir Vranjes szövetségi kapitány beválogatott, és bár tudom, hogy a csapat az út elején jár, azon dolgozom majd, hogy megvessem a lábam a válogatott keretében. A két meccsen túl sok lehetőséghez nem jutottam, de igyekeztem élni a bizalommal, az osztrákoknak két gólt is lőttem. Nem az én tisztem eldönteni, hogy ez elég lehet-e a későbbi meghívóhoz is. A hangsúly mindenesetre a védekezésen volt, a meccsenként kapott huszonkét gól arról árulkodik, hogy ez jól működött. Vranjes mester búcsúzóul mindenkit megdicsért, hogy jól dolgoztunk az elmúlt egy hétben.

Bohács Sándor persze sosem felejti el, hogy honnan indult. Édesanyja a mai napig Tiszavasváriban él, és az itteni barátokkal is tartja a kapcsolatot. Válogatottbeli debütálása alkalmával ott volt Siófokon nevelőedzője, Halász László is.

– Az általános iskola befejezése után hívtak Budapestre a PLER-be, de én akkor Debrecent választottam, azért is, hogy közelebb legyek a szülővárosomhoz – emlékezett a váltás idejére Bohács Sándor. – Aztán egy év múlva megszűnt Debrecenben a felnőttcsapat, így mégis belevágtam a pesti kalandba, és hat évig voltam a PLER játékosa. Onnan igazoltam két éve az élvonal újoncához, és azóta is a Budakalász játékosa vagyok.

No, meg innentől kezdve a magyar válogatotté is. Egy valaki biztos nagyon büszkén mosolygott odafentről…



További hírek a Sport kategóriából

Sporthírek






hirdetés