Mesés India: mezítlábas gyerekek a dombokon, éneklő asszonyok a földeken

Reggel Varanasiban
Reggel Varanasiban - © Fotó: Balogh Boglárka
India – India falvai a századok alatt nem változtak, és ahogy az épületek, úgy az emberek is megőrizték sokszínűségüket.


Legalább fél órája álltunk már az indiai forgalomban. Hogy mi volt az oka, nem tudtuk megfejteni, mert egy hatalmas elefánt hátsója kitakarta előlünk a kilátást. Még nem járt kilencre, de Dzsaipur külvárosában már megjelentek az idomárok, hogy munkába vigyék ezeket a hatalmas óriásokat a város erődjeihez, ahonnan a turisták elefántháton járhatják be a területet.

Szörnyek és maharadzsák

Indiát mindig is a szörnyek, varázslók és maharadzsák mesés világaként ábrázolták, így nem csoda, hogy a fejedelmek otthonául szolgáló Radzsasztán, az ország legnagyobb, Németország méretű állama, mely a pakisztáni határ mentén terül el, sok utazónak az egzotikus Keletet testesíti meg.

Én magam szeptember elején érkeztem ide, hogy az ezerarcú országból hétről hétre riportot készítsek, és olyan különleges helyeket keressek fel, mint a dzsaipuri Majom Kápolna vagy az Andamán- és Nikobár-szigetek. Három hónapos utam során tanúja voltam Varanasiban a hagyomány szerinti halott­égetésnek, ellátogattam a puskári tevevásárra, majd eltöltöttem egy éjszakát a Thár-sivatagban. De akárhová mentem, mindig egyetértésben sétáltam a helyiekkel, láttam a mezítlábas gyerekeket szaladni a dombokon iskolába menet, hallottam a nőket énekelni a földeken, akkor is, amikor perzselően sütött a nap vagy végeláthatatlanul tombolt az északi szél. Soha nem panaszkodtak – mosolyogtak és dolgoztak.

Szépségverseny a sivatagban

Indiai utam első állomása Dzsaipur, vagy ahogy mindenki emlegeti, a Rózsaszín Város volt, ami a maga négymillió lakosával Radzsasztán székhelye, a turizmus gyöngyszeme.

Bár nem egy épület körbejárása akár egy külön délelőttöt is megérne, én mégis a központtól mintegy 11 kilométerre fekvő Galtaji Templomot, vagy ahogy a helyiek hívják, a Majom Kápolnát kerestem fel. A Napistennek szánt szentély és a természetes források vizével feltöltött apró medencék az aszkéták titkos visszavonulási helyei voltak évszázadokon át. A templomot ma nemcsak a hindu hívők, de a majmok és a tehenek is szívesen látogatják.

Októberben az Andamán- és Nikobár-szigetekre érkeztem. Az Indiához tartozó, ám önálló közigazgatással rendelkező, 572 szigetből álló terület nagy részén a trópusi esőerdők soha nem látott bujasággal nőnek. Egyik legnépszerűbb szigetén, a Kis-Andamánon mindössze huszonötezren élnek, nagy részük halászatból és fakitermelésből tartja fenn magát illetve a családját, és ahogy mesélték, legtöbbjük még a 11 órányi kompútra lévő fővárosba, Port Blairbe sem látogatott el. A szigetre a nagy horderejű fakitermelés miatt a britek elefántokat is telepítettek, ma sem ritka látvány, ahogy ezek a rendkívül intelligens állatok a szüret idején a kókuszültetvényeken segítenek gazdáiknak a cipekedésben.

Minden év október vége és november eleje között, a hold járásának megfelelően rendezik meg a radzsasztáni sivatagban a Pushkar Melat, vagyis a puskári tevefesztivált, erre érkeztem magam is.

A majd’ egy évszázados, hét napig tartó ünnepség eredeti célja az volt, hogy a terület tevéket tartó és azokból elő törzseinek legyen végre egy olyan találkozóhelye, ahol összejöhetnek és árut cserélhetnek. Ilyenkor nemcsak a táncos-énekes kobra- cigányok jelennek meg, de a város rengeteg programot szervez, többek között a teveszépségversenyt is, ahol az állat magassága, alakja mellett a szőrbe borotvált minták aprólékosságát is díjazza a zsűri.

Maga az előkészítési procedúra akár éveket is igénybe vehet, ugyanis az első 24 hónapban csak hagyják a teve szőrét megfelelő méretűre nőni, hogy később formára vágják, gyakoroljanak rajta.

A végleges motívum elkészítése napokig tart, ami mind az állat, mind gazdája türelmét igencsak próbára teszi. A tökéletes megjelenés utolsó mozzanata a minták közötti kontraszt megjelenítése, amihez természetes anyagokból készült festéket használnak.

Mennyei Himalája

Indiai utam utolsó állomása Varanasi, a Holtak Városa volt, a hely, ahol minden hindu megtérni vágyik. A hiedelem szerint ugyanis, ha valaki itt, a Gangesz partján, a színes templomok árnyékában tér örök nyugovóra, eléri az abszolút megváltást, s megmenekülve a fáradságos újjászületés rituáléjától, azonnal Siva mennyei Himalájájára kerül.

A Gangeszhez vezető lépcsősorokon naponta hatszáz gyászoló család vár a sorára a fürdőzők és a napi mosást végzők mellett, hogy a több ezer éves hagyomány szerint a végső búcsút megkezdhessék.

A test elégetése a hinduk életében az egyik legfontosabb rituálé, ugyanis a mai napig úgy vélik, csakis ezáltal szabadulhat ki az egyén szellemi lényege az átmeneti fizikai testből, és így válik képessé az újjászületésre. Ha ez nem történik meg vagy a hamvasztási ceremóniát nem megfelelően végzik el, a lélek sohasem fogja megtalálni a túlvilágra vezető utat, és visszajár majd élő rokonai közé.

India falvai az évszázadok alatt szinte semmit nem változtak, és ahogy az épületek, a paloták, a szokások, úgy az emberek is megőrizték sokszínűségüket. A törzsi férfiak mai napig színes turbánt hordanak, tevevásárra járnak, míg a kobra-cigányok megmaradtak annak az egyedülálló táncos-muzsikus népnek, ahogyan évszázadokkal ezelőtt megismerte őket India és a világ.

– Balogh Boglárka –

Címkék: , ,







hirdetés