Miért hagytuk, hogy így legyen?

Szégyen, pedig csak Nagyszombatig mentünk. A képen: a hazatértek fogadása
Szégyen, pedig csak Nagyszombatig mentünk. A képen: a hazatértek fogadása
Nyíregyháza – A „nektek ott volt ’56, és mégis idejöttök” vádjával kellett szembenéznünk.

Az idén is bővelkedünk jubileumi alkalmakban, a rendezvényszervező kulturális intézményeink ilyenformán válogathatnak a kínálkozó, ugyanakkor fontos témaötletek között. Ehhez mérten döntött úgy nemrég a Tiszántúli Történész Társaság, hogy történelmi félmúltunk egyik szégyenfoltja köré épít egy tudományos konferenciát a Jósa András Múzeumban. Öt fiatal történész is részt vállalt abból, hogy ötven év távlatából körbejárja a sokáig elhallgatott, éppen ezért kevésbé feldolgozott 1968-as eseményeket, amely a „prágai tavasz” néven vonult be a történelemkönyvekbe.

Mitrovits Miklós, az MTA Bölcsészettudományi kutatóközpontjának munkatársa elsőként legfőképpen Kádár János politikai karakterén keresztül vizsgálta, hogyan is történhetett meg, hogy a Magyar Néphadsereg – még ha csökkentett értékű hadosztállyal is – de a Varsói Szerződés oldalán 1968. augusztus 20-án katonai intervenciót hajtott végre az akkori Csehszlovákia ellen. Bár hely hiányában nem tudunk minden részletre kitérni, annyit érdemes leszögezni, hogy bár 1968-ra mindkét szomszédos államban életbe lépett az új gazdasági mechanizmus – Csehszlovákiában egy évvel még korábban is –, nálunk 1956 után a puhuló kádári diktatúra idejében már nem nehezedett akkora társadalmi nyomás a pártvezetésre, mint az időközben megválasztott Alexander Dubčekre. Ő képtelen volt kivonni magát az egész politikai rendszer demokratizálódását követelő folyamatok alól.

Ilyet itthon soha nem mondott

– Kádár János kezdetben – reformblokkot vizionálva­ – szimpatizált az északi szom­szédunknál megindult re­formfolyamatokkal. Ám a konzervatív kommunista­ blokk – a keletnémetek, a bolgárok, a lengyelek – a szov­jetekkel az élen rendet akar­tak tenni, aminek 1968. már­cius 23-án, a drezdai találko­zón hangot is adtak. Kádár furcsa tettre ragadtatta magát Drez­dá­ban: hangoztatta, hogy Cseh­szlovákiában nincs ellen­forradalom, itt Nagy Im­rét se nevezte ellenforradalmárnak, és mindenkit figyelmeztetett, hogy tanuljanak 1956 magyar példájából – mutatott rá a történész. Persze, a későbbi szerepvállalását ez sem menti fel, mint ahogy az sem, hogy a végsőkig békíteni próbált. Amikor varsóban a keletnémet államvezető megfenyegette, hogy Magyarország lesz az ellenforradalom következő célpontja, végérvényesen támogatásáról biztosította a szovjeteket. Krí­zishelyzetekben egyébként is mindig a szovjetek iránti lojalitást választotta.

Nem mellesleg már a Varsói Szerződés államainak május végi Sumava-hadgyakorlatát kvázi megszállásnak tekinthetjük, amikortól a szovjetek el sem hagyták a Csehszlovák államot. A több mint 150 halálos áldozatot és több száz sebesültet követelő tényleges augusztusi lerohanást is hadgyakorlatnak álcázták, de ekkor fegyverrel már csak a magyarok, a lengyelek és a bolgárok léptek csehszlovák területre. A mieink ugyan semmiféle tűzharcba nem keveredtek, a rossz megítélésünkön – ami a határon túli magyarságot is sújtotta, akik nem várták és nem bátorították katonáinkat, – már az sem változtatott, hogy Kádár János elsőként javasolta a megszálló hadak kivonását.

Titokban temették el

Sok egyéb mellett Tóth Eszter Zsófia, a Veritas Történetkutató Intézet történészének az előadásából tudjuk, hogy miközben itthon Coca-Colát ittunk és csokis mesesajtot ettünk, a katonáink és tisztjeink zöme azt sem tudta, hová viszik őket, és a családtagok hónapokra fizetés nélkül maradtak. Többen tiltakozásul felgyújtották magukat, egyedül Bauer Sándor halt bele tettébe a Múzeumkertben, hogy végül titokban temessék el. Talán némi bátor kiállással akár mi is távol maradhattunk volna, akár a keletnémetek vagy a románok, és ezzel Császár István, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola, valamint az MTA másik két – számtalan érdekes társadalompolitikai adalékot felvonultató – kutatója, Valuch Tibor és Katona Csaba is egyetértett. Ugyanis, ahogy arra amerikai történészek rájöttek: a szovjeteket nem a „prágai tavasz” érdekelte, hanem a totális megszállás, ami ezt a térséget eddig elkerülte.

MJ








hirdetés