Milliós értékek a kidobott lomok között – Egy nyíregyházi műkincsvadász hihetetlen kalandjai

Akt.:
Főúri pompa közepén. Jászai János az értéket bárhol és azonnal felismerte
Főúri pompa közepén. Jászai János az értéket bárhol és azonnal felismerte - © Fotó: Dodó Ferenc
Nyíregyháza – Jászai Jánosról csak kevesen tudják, hogy kicsoda, a környezetéből a legtöbben vagyontalan embernek gondolják. Csak akiket beenged a rejtett világába, azok csodálkozhatnak rá, mennyi fantasztikus műkincs és értékes régiség tulajdonosa.


Az élete kész kalandregény! Ezzel a szenzációs felismeréssel mutattuk be március elején Jászai János régiségkereskedő-műgyűjtőt, a Hatzel téri régiségpiac kitalálóját. Akkor megígértük olvasóinknak, hogy az életútján keresztül a végére járunk, miként is születik a szerencse fia. Persze sok-sok tanulással, illetve jókor volt jó helyen, zárhatnánk rövidre a kérdést. Ezzel szemben inkább a hosszabb utat választottuk, hiszen a történet roppant érdekes. Kezdjük az utóbbival, és képzeljük el, ahogy egy 20 esztendős esztergályos fiatalember életébe egyszer csak besétál a szerencse, egy mádi műkincskereskedő alakjában. De innen már mesélje a történetet Jászai János.

– Asztalos István annak az autónak az átíratását jött intézni hozzánk, amelyet az éppen házon kívül tartózkodó öcsém vett tőle. Beszélgetni kezdtünk, majd mutatott egy festményt, amibe azonnal beleszerettem. Nem volt meg rá a pénzem, de azzal hagyta ott, hogy majd meghozom az árát. Így is lett. Ahogy fizetést kaptam, elutaztam Mádra. Ott elképedve láttam, hogy a lakása tömve van műkincsekkel. Barátság szövődött közöttünk, és egyre több beszerző körútjára elvitt magával úgy, hogy én vezettem az autóját. Olyan világ nyílt meg előttem, amelyről sokan álmodni se mernek. Általa a felső tízezer tagjaival, bírókkal, orvosokkal, rendőr- és katonatisztekkel, politikusokkal kerülhettem magam is közelebbi kapcsolatba.

– A ragyogástól kissé megrészegülő fiatalember itta mestere szavait. Gyorsan és könnyen tanult, ám aligha jutott volna innen feljebb, ha nem szorgalmas és célratörő. Téeszelnök édesapja ösztönzésére előbb gépipari technikumot végzett, később agrár­mérnöki diplomát szerzett, de érezte, a kereskedés lenne az igazi terepe. Mire a kereskedelmi diploma is meglett, már 100 hektáros földbirtokosnak és üzlettulajdonosnak mondhatta magát. Amikor pedig jól jövedelmező takarmányboltot nyitott, végre elegendő pénzt gyűjtött ahhoz is, hogy „írni” kezdje a saját sikertörténetét. Persze a szerencse fiának sem mindig csupa fény az élete. Jászai János két feleségét is elveszítette: az elsőt szörnyű betegség ragadta el nagyon korán, a másikat a nagy korkülönbség, hogy aztán az élet másképpen kárpótolja.

Tündérkert, tele kincsekkel

Miután a több nyelvet beszélő mesterével keresztül-kasul bejárta Európát, a tapasztalatokra építve önálló beszerző körutakba kezdett, főleg Kelet-Közép-Európát pécézve ki magának. Ezen belül is leginkább Erdély lett a kedvenc. Mindeközben pedig – mert itt a lényeg! – egyfolytában bújta a művészettörténeti kiadványokat, szakirodalmat, aukciós könyveket vásárolt, és tanult szakadatlanul.

Vásárok népszerű alakja ©

– Erdély a szó szoros értelmében igazi Tündérkert volt, tele műkincsekkel. Az évek alatt számtalan ottani műgyűjtővel, művésszel, festőművésszel hozott össze a sors, akik megmutatták, hol találhatok eladó műtárgyakat. Kolozsvár, Nagyvárad, Nagyszeben, Zilah, Nagybánya – hosszú lenne felsorolni, hol meg nem fordultam. A nagybányai művésztelepről is hoztam képeket – Ferenczy Károlytól, Ziffer Sándortól, Nagy Oszkártól, Mikola Andrástól – de akkoriban még nem voltak annyira híresek, és egyébként is leginkább antik tárgyakra vadásztam.

– Ahogy a kékszakállú herceg várának titkos ajtói mögé se kukkanthat be akárki, úgy azzal sem áltathatjuk az olvasót, hogy a műkincs-kereskedelem zárt világának minden titkáról fellebbenthetjük a fátylat. Már azzal is sokat mondunk, hogy a jó megjelenésű Jászai János – akit egyre inkább körüldongtak a szebbnél szebb nők – nemcsak szeretett, de tudott is élni, egy-egy határátlépése sztorijáért pedig ölni tudnának a kalandfilmírók. A Ceausescu-­érában úgy járt ki-be a román–magyar határon, hogy a vámparancsnok gyönyörű húgának csapta a szelet, nem egyszer téliszalámival és tokaji aszúval nyomatékosítva érzéseinek komolyságát. A csehszlovák oldalon viszont gyakran a pókerarca húzta ki a csávából. Egyfelől a szeme se rebbent a vámellenőrzésnél, vagy éppen kinn hagyott egy csalit, ahhoz ragasztva a vámosok figyelmét. Idegen nyelvterületre utazva mindig vitt magával tolmácsot, persze rendre a szebbik nemhez tartozókat, akik így gyakran többek is voltak egyszerű tolmácsnál.

– Becsapni sem hagytam magam soha, elég volt ránéznem az árura, hogy tudjam: érték került a kezembe. Megtanultam, melyik korban milyen vásznat használtak, hogyan öregszik a fa feszítőráma, vannak műszereim a műkincs korának és az aláírások felismeréséhez. Mivel restaurátor is vagyok, észreveszem, ha belenyúltak a képbe. Egyszer éppen egy festőművész akart bepalizni, és leesett az álla, amikor lelepleztem. Azóta is királynak szólít, ha találkozunk.

Az életveszély küszöbén

Amikor a műkincsek összértékéről kérdeztük, csak legyintett. – Soha nem számoltam a pénzt, de nem is kérkedtem soha. Mégis háromszor törtek be hozzám. Egyszer az életem is hajszálon függött. Ukrán bűnözők zsákot húztak a fejemre, és a gúzsba kötött testem fölött tanakodtak, hogy megöljenek vagy se.

Jászai János ma már nem házal, de a nagy kassai, pécsi, győri, budapesti, debreceni, miskolci vásárokat fáradhatatlanul látogatja. Élvezi a nyüzsgést, ami körülveszi, és a legjobban műkincsek között érzi magát. Imádja a múzeumokat, a nagyszebeni Brukenthal Múzeum szakértőjeként például a restaurálási munkálatokat irányítja. A piacról szinte mindenkit ismer, ma is ügyvédek, rendőrök, bírók járnak hozzá tanácsért, vagy mert egy műkincs eredetisége érdekli őket. – Már nem ragaszkodom annyira a tárgyakhoz – mondja, azért a búcsúzáskor csak kiböki, hogy még komoly gyűjtőktől is vásárol olykor-olykor. – Pláne, ha nem okosabbak nálam, csak gazdagabbak – teszi hozzá, miközben hamiskás fény csillog a szemében.

Milliós értékek a kidobott lomok között

Elmondani is hosszú lenne, micsoda kincsek mentek át már Jászai János kezén. Festményből legalább 500 van a birtokában, százmillió forintosból is legalább öt, a legkorábbi az 1400-as évekből való. – Ez itt Alekszandr Pavlovics Brjullov szentpétervári szobrász és festő egyik remekműve – mutatott egy képre a számos gyertyatartó, díszes berendezési tárgy és sok egyéb régiség között, de már léptünk is tovább egy másikhoz Rippl-Rónai Józseftől, aki most az aukciósházak sztárja. Amott az olasz Arturo Riccitől fogadott egy gyönyörű százezer eurós darab, szembefordítva egy 1850-ben, Bécsben készített szekrénnyel, amiért legutóbb 10 milliót ígért egy vállalkozó.

– Az olasz mester festményét piacon kínálták, olyan koszos volt, hogy a figurákat is alig lehetett kivenni. Kicsit újjal megdörzsölve láttam, hogy nagy fogás, gyönyörű színek rejtőznek a piszok alatt. Egy 18. századi fémlemezre készült, szutykos remekműre pedig úgy tettem szert, hogy azt se tudták róla, mekkora kincs. A kályha elé tették, hogy felfogja a kipattanó parazsat. Mivel mást is vásároltam tőlük, ezt csak úgy nekem adták. Erre a 18. századi nápolyi szekrényre egy nagyon szegény helyen bukkantam rá, állítólag budapestiek nyerték egy kártyapartin. Nem is hinnéd, időnként honnan kerülnek elő a legkomolyabb értékek még ma is. Például lomosoktól, akiknek gőzük sincs, mit találtak az utcára kirakva. Áramlik be az érték nyugatról. Az idősek meghalnak, a fiatalok pedig nem értenek hozzá, nem is érdekli őket, és kidobják, ami régi – mesélte a gyűjtő.

MJ








hirdetés