„Mintha fekete folt lenne a lelkemen” – 15 év keresés után bukkant rá édesanyjára Tiszavasváriban

Akt.:
Klaudia
Klaudia
Tiszavasvári, Érd – Aki nem élte át, az el sem tudja képzelni, mi játszódhat le egy gyermeki lélekben, amikor megtudja, hogy akit addig az édesanyjának hitt, az tulajdonképpen a nevelőanyja. Kapitány Klaudia 7 éves korában döbbent rá erre, s akkor éktelen harag gyúlt benne minden és mindenki iránt. Jó pár évvel később, amikor már ő is édesanya lett, úgy döntött: megkeresi a szülőanyját, s tisztázza vele, hogy miért is „felejtette” akkor ott a kórházban.


Kapitány Klaudia 22 évesen, a kisfia megszületése után döntött úgy, hogy felkutatja valódi édesanyját.

Amikor egy hétéves rajzol, „a mi házunk” című munkáján szinte mindig maga köré rendezi mindazokat, akiket szeret, akik fontosak számára. Még a testvérkéjét is, ha van, de az édesanyját és az édesapját mindenképpen odarajzolja a képre. Afféle szertartás ez, gyermeki mágia, jól mutatva, melyek a fontos dolgok, a megkérdőjelezhetetlenül összetartozók. Belegondolni se lehet, mit érezhet az olyan gyermek, aki hirtelen rádöbben, hogy a rajzlapon nem minden azonos a valósággal, mert mondjuk az édesanyja nem ugyanaz, akinek normális esetben lennie kellene.

Leírhatatlan csalódás

Kapitány Klaudia is 7 éves korában szembesült a ténnyel, hogy akit eddig az anyukájának gondolt, csupán a nevelőanyja. Éppen abban az életkorban, amikor egy kislány elkezdi másolni a felnőtteket. Amikor már saját történeteket talál ki, s boldog, hogy „meséket” alkothat, mondjuk a szüleiről, legfőbb példaképeiről. Éppen az első dackorszakban, amikor minden jobban fáj, mint amennyire indokolt lenne.

Mindezekről 15 év után mesélt lapunknak, csaknem ennyi éven át forgatta a fejében, hogy egyszer majd megismeri, felkutatja az ismeretlen okból elveszített szülőanyját.

– Már tudtam olvasni – idézte fel a pillanatokat, amikor minden örökre megváltozott –, s egy papírról értesültem arról, hogy más anya szült. Leírhatatlan, mekkora csalódás vett rajtam erőt, s hirtelen éktelen harag gyúlt bennem minden és mindenki iránt. Szólni se akartam senkihez, egyedül az éppen nálunk vendégeskedő keresztanyukám tudott megnyugtatni némiképpen.

Így vették kezdetüket a feldolgozhatatlan feldolgozásának a gyermekévei. Klaudia mint egy hiányos puzzle darabjait, úgy próbálta összerakni a valódi múltja képeit. Azt már a nevelőanyjától tudta meg, hogy a szülőanyja a kórházban „felejtette”, azután nevelőszülőkhöz került, s három hónapos korában fogadta őt örökbe az a házaspár, akiket évekig édesszüleiként ismert.

– Ezzel a tudattal éni olyan volt, mintha egy fekete folt lenne a lelkemen. Az egyik pillanatban vágytam az igazi édesanyám után, a másikban pedig már nem akartam őt, s ez így ment évekig. A jóravaló, bolti eladó nevelőanyukámnak – aki addigra különvált a nevelőapámtól – megbocsátottam, megértettem, hogy nem lehetett saját gyerekük. A szülőanyámat ő sem ismerte, de mindig azt tartotta, ha valaki eldob egy gyereket, soha nem is fogja igazán szeretni, s meg sem érdemli, hogy felkeressék. Azért a lelkem mélyén mindig azt éreztem: tudnom kell, ki az igazi anyám.

S ami még rejtve van

– Tizennyolc éves koromig szóba se jöhetett, hogy felkutassam, 22 év után viszont, mire a saját kisfiam is megszületett, lelkileg is készen álltam egy találkozásra. Felkészültem arra, hogy elfogadjam, bármit is hoz fel mentségéül – mesélte az Érden élő fiatalasszony, látszólag szenvtelenül. Egy pillanatra se bicsaklott meg a hangja, holott – ha hinni lehet más forrásoknak – egyéb oka is lehetett volna rá. Minderről persze lapunknak nem mesélt: a később se teljesen egyenes életútról, a kamaszkori vargabetűkről, az intézetis évekről Monoron és Érden.

Aztán szeptemberben az egyik ismerősével kitettek egy felhívást a Facebookra, s két nap is alig telt bele, Tiszavasváriból befutottak az első jelzések. A helyiek jól ismerték Klaudia szülőanyját, mivel máig ott él Vasváriban.

Ám talán túl gyorsan történt minden, Klaudia még nem állt készen, hogy levelet írjon. Mígnem kapott egy privát üzenetet az öccsétől, akiről korábban azt se tudta, hogy létezik. S nem ő volt az egyetlen.

– Kis idő elteltével összeszedtem minden bátorságomat, s felhívtam az anyámat. Mentegetőzött, hogy nem ezt akarta, de nem tudott volna felnevelni. Megbánta a tettét, s próbált is megkeresni, de titkosítva volt az örökbefogadás, s mivel új nevet is kaptam, nem járt sikerrel. Akkor már én is elsírtam magam. Október első felében megbeszéltünk egy személyes találkozót, azt ígérte, megnézi az unokáját itt Érden.

„A szemébe kell néznem…”

– Hogy félek-e ettől a találkozótól? Egyáltalán nem, mivel nem várok semmit, se jót se rosszat. Nem várom el, hogy ezek után velem vagy akár az unokájával törődjön, vagy adjon valamit, de a szemébe kell néznem – erősítette meg szilárd elhatározással.

Amikor e sorokat olvassák már november van. Klaudia szülőanyja állítólag szívinfarktus gyanújával kórházba került, s a találkozó máig nem jött létre. Az asszony persze jobban van, s végül is sikerült a lányának szót váltani vele videó chaten.

Talán nem is volt jó ötlet

– Különös volt látni az arcát, felismerni a közös vonásokat, s nyugtázni, hogy végül rátaláltam. Mivel rossz és jó érzések egyaránt kavarogtam bennem, már nem vagyok biztos benne, hogy jó döntés volt kutatnom utána. Pláne, hogy tudom, a velem történteken kívül is volna még mit a szemére hánynom – mondta el a fiatal édesanya fakó hangon. Érezni lehetett, csak a szülőanyját védve hallgat el újabb fájó részleteket.
– Nem számítok sokra tőle, bár néha felhív, a szavaiból úgy tűnik, most sem igazán keresi a társaságom – tette még hozzá.

A történetnek nyilván nem itt van vége. S miközben az egykori gyermekrajzon – ha egyáltalán készült ilyen – már régen elmosódtak az alakok, az a kislány még mindig várja a választ a kérdésre: anya valóban csak egy van?

KM-MJ








hirdetés