“Mit osztanak itt ingyen?! Színházjegyet? És nem is ingyen? Ezek nem normálisak”

“Mit osztanak itt ingyen?! Színházjegyet? És nem is ingyen? Ezek nem normálisak”
© Fotó: KM
Nyíregyháza – Hatalmas volt a sor idén is, amikor elkezdték árulni a színházjegyek a VIDOR előadásaira. A két és fél–háromórás sorban állás kiváló alapanyaga lehet egy szociológiai tanulmánynak..

Mit osztanak itt ingyen? Színházjegyet? És nem is ingyen? Akkor miért állnak itt? – ez a finomabb változat, de elhangzik a „maguknak elment az eszük” vagy az „ezek nem normálisak” is.

Emberek jönnek-mennek mellettünk, miközben a sor a hajnali, álmos mozdulatlanságból egy idő után éledni kezd. Ám a kettő között órák telnek el. Ez az év egyetlen (kora)reggele, ami a színházi jegyiroda előtt ér – azon a napon, amikor elkezdik árulni a jegyeket a VIDOR színházi előadásaira. A két és fél–háromórás sorban állás kiváló alapanyaga lehet egy szociológiai tanulmánynak, és egyben ritka, furcsa állapot: van idő. A jegyre váró akarva-akaratlanul hall és lát, néha többet is, mint szeretne. Itt van mindenki: az okos, az okoskodó, a szerény, a kivagyi, a dicsekvő, a barátkozós, a mogorva, a pökhendi, a vicces, a jól tájékozott. Az igazán profik öt körül érkeznek, összecsukható székekkel, keresztrejtvénnyel a kezükben. A kevésbé profik szék nélkül, de könyvvel, újsággal.

Újratervezés a pultnál

Imádtam tavaly azt a hölgyet, aki mire bejutott, kijavította az ölében nyugvó dolgozathalmazt (az egyik nyelviskola diákjainak felmérő lapjai megteltek piros jelzésekkel), de jó fej volt az az anyuka is, akit percenként hívtak fel tini gyerekei, mert nem találták meg a reggelihez valót a hűtőszekrényben – „többször kellene magukra hagynom őket, talán akkor észrevennék az orruk előtt a vajat és a kakaót” – mondta és jó nagyokat kacagott.

vidor2

Ahogy telik az idő, oldódik a hangulat, az egymás előtt/mögött állók megunják a csendet és pár perc múlva már úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymás. A „Te mire veszel jegyet?”-től eljutunk a színházi élményekig, a munkahelyig (ahonnan aznap mindannyian elkésünk), jönnek az óvoda- és iskolaválasztás nyűgjei, na meg a fogadalom: jövőre korábban jövünk. Ezt az érzést csak erősíti, amikor az elégedett mosollyal, a kezükben jeggyel távozók közlik, hogy erre vagy arra az előadásra már elfogyott a jegy. Kis híján kitör a palotaforradalom, majd gyors váltás következik és jön az újratervezés.
Na, ekkor lépnek színre a kedvenceim: akik már bent, a pult előtt állva kezdenek el variálni. Idegesen telefonálnak: „képzeld, a kedvenc darabunkra már elfogyott a jegy, most mit csináljunk?” Jönnek az egyeztetések időpontilag, darabilag, színészileg. És mire meglenne a megoldás, kiderül, hogy mégsem, mert arra az estére koncertet terveztek … Ekkor kezdődik minden elölről.

Mosolyogva, türelmesen

Le a kalappal a jegyirodában dolgozók előtt! Türelmesek, századszor is mosolyogva magyarázzák el, hogy ha a földszintre már elfogytak a jegyek, bármennyire is szeretnének, oda nem már tudnak helyet adni. Tegnap ráadásul extrákkal is készültek: saját sütésű pogácsával és saját kenésű zsíros kenyérrel kínálták a fáradó sorban állókat, akik örültek a figyelmességnek, mondván: „de aranyosak!” Ugyanez már nem mondható el azokról, akik nyolckor érkeznek, beállnak egy jó helyen álló ismerősük mellé, és pár perc után ugyanott tartanak, mint én, aki hatra jöttem. Nem ők a hibásak, hanem mi, akik nem szólunk, így azt hihetik, ők ezt is megtehetik. És meg is teszik. Sebaj, majd jövőre …

Én szeretek VIDOR-jegyekért sorban állni. Majdnem mindegy, hogy mire kapunk, mert nincs rossz választás. Helyünkbe jönnek a nagyszerű társulatok, a kiváló művészek, kezdés előtt szólnak a fanfárok, ünneplőbe öltözünk és magunkba szívjuk a nagybetűs kultúrát. És ha ennek az az ára, hogy ötkor kell kelni és három órán át állni egy sokféle embert elegyítő tömegben, hát ez a legkevesebb!

KM-SZA








hirdetés