Műszakváltás

Akt.:
Műszakváltás
© Illusztráció: getty images
Menni, vagy nem menni? Mármint az új munkahelyeket meghirdető cégek, gyárak, vállalkozások hívó szavára, s beállni a sorba, de úgy igazán, ahogy azt illik – ez itt a kérdés. A válasz is nyitott marad: a valóban dolgozni akarókat mély tisztelettel elismerve szembesülünk a megélhetési munkakerülőkkel. Nyéki Zsolt jegyzete.

A Kelet-Magyarország múlt heti állásbörzéjének szakmai fóruma több szempontból emlékezetes marad. Egyrészt itt írták alá ünnepélyesen a foglalkoztatási politikában új irányt mutató paktum megyei szervezetének alakuló okiratát. Másrészt őszinte gondolatok hangzottak el a valós problémákról; a vállalkozói oldalról olyan jeleneteket idéztek meg, amilyenekkel az aktuálpolitika nem találkozik, vagy ha mégis, akkor arról nehéz beszélnie úgy, hogy „polkorrekt” maradjon. Mégpedig azért, mert előbb-utóbb arról szólna a disputa: mindenféle támogatási rendszert afelé kellene formálni, hogy a munkát, a szorgalmat ismerje el, egyszerű levezetésként eljutva az „aki nem dolgozik, ne is egyék” apostoli intelemhez. Miközben jelen van az országban és a megyében is a munkanélküliség, s előszeretettel sorolják ide (nem egészen hiteles módon) a közfoglalkoztatást is, a fejlesztő, beruházó, új üzemet építő cégek buszai egyre messzebbről hozzák s viszik a dolgozókat. A hivatalos eljárás hamar zátonyra fut, ha kiközvetített ember azzal kezdi az elbeszélgetést, hogy kész halmot rak az asztalra orvosi igazolásokból, felmentésből. A vége a színlelt álláskereső és munkáltató közötti külön kis paktum lesz, melyben utóbbi leigazolja, hogy nem tudja alkalmazni előbbit. Bár égető szüksége lenne a munkaerőre, de érthető, ha nem szeretné magát olyan emberre bízni, akiben nem látja az őszinte szándékot, az elhivatottságot. Inkább elengedi, az pedig visszakerül az ellátórendszerbe, apasztva az adófizetők pénzét és türelmét.

Megesett megyénkben, hogy egy (okkal) sokat bírált dél-európai ország vállalkozója pékséget nyitott, s hozta volna saját munkását. A szabályok védik a magyar munkaerőt, ezért az állást előbb magyar pékek körében hirdették meg; küldtek is kettőt, de nem fogják elhinni, min bukott meg a dolog. A frissen „sütött”, azaz képzett ifjú, helyi pékek túl fárasztónak tartották az éjszakai, hajnali munkát. Meg hát nem is értettek az albán sütikhez… – s máris békés búcsú nyitott utat a külföldi munkaerő előtt. A hazai meg szövögeti álmait a magas fizetésű Nyugat-Európáról, miközben a hollandoknak toborzó iroda fájdalmasan szembesült a ténnyel, hogy olyanok jelentkeznek, akik nem beszélnek angolul, „jesz-oké-dollár” szinten sem.

A hazai pályán mégsem ők, hanem az iskolázatlanság, képzetlenség és demoralizáltság bugyraiba rekedtek jelentik a nagyobb gondot, de leginkább feladatot. A közfoglalkoztatás elmozdított a segélyre várás holtpontjáról. A következő lépcső az elsődleges munkaerőpiac, a gazdaság, a termelés világába vinne, ám az emberek osztanak és szoroznak. Ha egy közmunkás házaspárból az egyik álláshoz jut, olyan juttatásoktól esnek el, hogy nem éri meg elhelyezkedni. Ráadásul, ha kell, akkor az addigi kényelmesebb munka helyett több műszakban megkövetelt teljesítménykényszer mellett. A megoldás megérne egy újabb fórumot, rajta is vagyunk.

Nyéki Zsolt








hirdetés