Na, azt azért már nem!

Na, azt azért már nem!
© Illusztráció: getty images
Még hogy én vágjam el az újszülött gyermekeimnek a köldökzsinórját? Na, azt azért már nem! Abba még belementem, hogy papás-mamás szülés keretében lássák meg a napvilágot, holott nagyon idegenkedem a kórházak világától és hangulatától. M. Magyar László jegyzete.

Mégis átéreztem annak fontosságát, hogy csak jó az, ha a férj ott van a nehéz órákban a hitvese mellett kedves szavakat duruzsolva, az arcát törölgetve nedves kendővel. Igaz, mint később kiderült, arra már nem emlékezett a kedvesem, hogy ki hűsítette a vajúdás óráiban. A doktor úr kedvesen felajánlotta mindkétszer a köldökzsinór elnyisszantásának lehetőségét, de ezt a feladatot nem vállaltam el, kivágtam magam: arra hivatkoztam, nem akarok a gyermekeimnek fájdalmat okozni.

Mindennek már huszonvalahány éve volt, de néhány pillanat végigkíséri az egész életet. Az első gyermekem születésekor este tíz órakor mentünk be a kórházba, s jött velünk a doktor úr is, aki az éppen aznap este Angliából érkezett barátját hagyta otthon, hogy a világra segítse a fiamat. Ez végül hajnali két órakor sikerült is, síró gyermekhangnak annyira még soha nem örültem. A leányom születése időben jóval gyorsabb volt. A szokásos ellenőrzésen egyedül jelent meg a kedvesem, amikor a doktor úr közölte vele, hogy irány a szülőszoba, hiszen nemsokára jön a baba. A hír hallatán rohantam a kórházba, hogy le ne késsem életem újabb fontos eseményét.

Lehetek őszinte? Nagy élmény volt mindkét alkalommal ott lenni a gyermekek születésénél. Egy édesapa sohasem lehet elég hálás az orvosoknak, a szülésznőknek, az ápolóknak, ezért oly sok esztendő elmúltával is csak azt tudom mondani nekik: köszönöm, köszönöm.

M. Magyar László








hirdetés