Ne bánd: lefut a szalag és kész…

Aljas módon hazug és kegyetlenül őszinte; csábítóan hiteget és könyörtelenül szembesít; tanít, néha jobban, mint szülő vagy tanár, de szürke ködbe is burkol józan értelmet; felemel és porba taszít; katartikus és unalmas; erekben vért fagyaszt és könnyesre kacagtat – pontosan mint az élet, pedig csak egyszerűen: film. Nyéki Zsolt jegyzete.

Akarjuk vagy sem, beleolvadunk a képsorokba, s életre keltjük azzal, hogy nézzük; eközben végtelen szalagjával maga is körbefonja életünket, és személyes történelmünk részévé válik. Gyerekként féltük a törököt az Egri csillagok láttán, és a ’80-as évek bazáros turizmusának összeölelkezése után most megint nem tudjuk, hányadán álljunk velük. S ott van az a borulás a kismotorral a belvárosban ’81 egyik ködös novemberi éjszakáján… A film után ma már bevallható félelemmel megközelített Simson a Krúdy dufart sötétjéből kvázi menekülés üzemmódban fordult ki, s nyomban el is csúszott a Dózsa György utca nyirkos macskakövén. Igaz, Hitchcock amerikai Psycho-ja okozta a pánikot, de a késő esti filmklub magyar volt, mely a hajdani Krúdy moziban fogékonnyá, érzékennyé tette az ifjonti lelkeket. Együtt próbáltuk például értelmezni a középiskolában Balczó András küldetését, mely Kósa Ferenc rendezésében megelőzte a korát. Istenről, igazi célokról, valódi küldetésről beszél a fantasztikus öttusázó olimpikon, aki – még ha kevesen is tudták, s tudják követni –, a ’80-as években a szabad gondolkodás előszelével érkezett. A magyar film világa később, egy villanás erejéig megmutatta magát a fizikai valóságában is azoknak a kertészeti egyetemistáknak, akik a budai villák során dolgoztak ezer forintos napszámért. (Jó pénz volt az: akkor még 25 forintért kanalazták el este a megérdemelt sűrű Jókai bablevest…) Egyszer, amikor végeztek egy kerttel, a szomszéd kérte őket: meg kellene metszeni nála is két gyümölcsfát – s az alig egyórás pluszmunkáért 500 forintot nyomott a fiúk markába. Egy filmes volt a korból, nevére már nem emlékeznek, csak arra, hogy nem garasoskodott, és hogy ők aznap sörrel zárták a vacsorát.

Az évek repülnek, s a film is pereg, „amit egyszer látsz csupán…” Új helyzetek, feladatok sorjáznak folyamatosan. A „Küldetés” után például harminc évvel élmény és kihívás volt beszélgetni Kósa Ferenc rendezővel, Cannes díjasával. Megkapó idealizmusa előtt mérhetetlen tapasztalata és bölcsessége nyit kapukat, esélyt teremtve, ha nem is a meg­győzésre, de legalább a meghallgatásra. A világ pedig így működik, ha egészséges – film nélküli üzenet a nyíregyházi gyökereit máig nem felejtő rendezőtől. Újabb filmek, filmkockák követik egymást, igézve nézzük, s nehéz eldönteni: nekünk vagy rólunk szól, amit látunk. A tömeget rabul ejti a látvány, ami többnyire csak pénz kérdése, s közben sallang (és támogatás) nélküli filmek fejtik meg számunkra (helyettünk) a titkot. Kaszás Géza lovasíjásza például csak annyit kérdez: elképzelted-e már a jövődet, van-e képed róla? Mert akkor esetleg képessé válhatsz, hogy olyanná is tedd, amilyennek szeretnéd. Életünk végéig tartó, nehéz lecke a vásznon, de „ne bánd, ha már a film végéhez érsz – lefut a szalag és kész…” (Moziklip – köszönet érte Demjén Rózsinak.)

Nyéki Zsolt

Címkék: ,







hirdetés