Ne csak előre nézzünk, hanem felfelé is!

Akt.:
Gecse Attila
Gecse Attila - © Fotó: ÉM-­Archívum
Miskolc – A karácsonynak nemcsak fénye van, hanem csendje is, ha megtapasztaljuk, boldogabbak lehetünk.

A Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Központi Kórház és Egyetemi Oktató Kórház kápolnájában kellemes meleg fogad. Az asztalon adventi koszorú, rajta 4 gyertya. Gecse Attila református lelkész, a kórház lelkésze mindig mosolyog. Beszélgetünk. Természetesen az adventről, a karácsonyról is.

Miért választotta a lelkészi hivatást?

Fiatal koromban a zene adott sok-sok örömöt. Aztán valahogy elhivatottságot éreztem a lelkészi munka iránt. Nem volt a családunkban lelkész, de vallásos családból származom. Még a rendszerváltás előtt voltunk, amikor Debrecenbe jelentkeztem a teológiára. Mielőtt azonban elkezdhettem volna a tanulmányaimat, elvittek katonának. Ott megtapasztaltam a mindennapok mélységeit, hogy mennyi gonoszság lehet egy fiatal emberben, és még inkább erősödött bennem a hit, az érzés, hogy a papi pályát választom. A rendszerváltás ott ért a teológián, amikor hirtelen sok minden megváltozott. Többek között az, hogy lelkészként be lehetett menni a klinikára, a kórházakban különféle osztályokra. Engem a beteg gyerekek nagyon megérintettek, és örömmel mentem a gyerekosztályokra. Hogy a mesékkel, a bibliai történetekkel vidámságot, szint vigyek a kicsi életükbe.

Bizonyára voltak, vannak szomorú emlékei is…

Igen, megismertem olyan kis gyermekeket, főleg az onkológiai osztályon, akik már nagyon sokat szenvedtek, hiszen a kemoterápia, a sugárkezelések mellékhatásai a felnőtteket is megviselik, nem még egy kis gyereket. Akkor még úgy gondoltam, hogy a biblia és az imádság segít majd ezeken a kicsiken. S nagyon elgondolkodtató volt számomra egy kislánynak a visszajelzése, ami később a hivatásomban nagyon sokat jelentett. Ez a kislány egyszer azt mondta nekem: „Attila ne erőlködj már”. Valóban lehet, hogy erőlködés volt, amikor én mindenáron egy bibliai történetet akartam közel vinni ezekhez a gyerekekhez. Onnantól kezdve nem vittem bibliai történeteket. Engedtem a beszélgetéseket úgy, ahogy a lélek akarta, ami felé a kicsik fordultak, amiről jólesett nekik beszélgetni. S ez a kislány a halála előtt néhány nappal azt mondta nekem: „Attila, te nem beszéltél többet sem Istenről, sem Jézusról, te behoztad nekünk mindkettőt” Ez nagyon megmaradt bennem. Amikor most itt a kórház lelkészeként megjelenhetek a betegek mellett, ma már tudom, hogy néha szavak nélkül is érthetjük egymást. Ez kicsit olyan mint a karácsonyvárás, amikor nem beszélnünk kellene a szeretetről, hanem megmutatni és megőriztetni. Igy ennek a kislánynak az üzenetét viszem magammal, házasságkötésekre, temetésekre és keresztelőkre. Az üzenetet, hogy bárki mellett és bármikor meg lehet jeleníthetni Istent, akinek köszönhetjük az életünket, akitől kérhetjük a segítséget.

Furcsa lesz a kérdésem. De amikor egy kislány, aki ilyen üzenetet küldött ön felé meghal, nem „perlekedik” ön az Istennel, hogy miért?

Nem. Én viszem magamban a halottaimat. Vannak, – közöttük gyerekek is – akiket soha nem fogok elfelejteni. Igen nehéz elfogadni az Isten akaratát, amikor csak éppen elindult életeket szólít vissza, de én mindig úgy éreztem, hogy ezek üzenetek számunkra. Hogy akik idejekorán elmennek, milyen sokat adnak, és mutatnak nekünk itt maradóknak. Jó néhány éve dolgozom olyan családokkal, akik elveszítették gyermeküket betegségben vagy balesetben. Megindító, amikor a szülő, aki eltemette 8-10 éves gyermekét, akit elvett a mindenható, -arról beszél, hogy tanultak a gyermektől. Szeretetet. Összetartozást például. Mert elégedetlenek vagyunk sokszor a sorsunkkal. Szoktam kérdezni a panasszal hozzám fordulóktól, hogy mi kellene ahhoz hogy elégedett legyen?

Mit mondanak általában az emberek?

Nagyon változó. Én azt szoktam mondani, hogy Állj meg vándor! Gondolkodj el! Mit tehetnél, hogy más legyen az életed? Biztos, hogy úgy élsz, ahogy a szó igaz értelmében egy jó ember? Igen, néha nehéz terheket cipelni, és néha nagyon nehéz kimondani imádságainkban, hogy legyen meg a Te akaratod. Pedig ha megállunk, és elgondolkodunk az életünkön, érezni fogjuk, hogy Isten kinyújtja felénk mindig a kezét. Üzen, segíteni és adni szeretne.

A lelkésznek, a papnak a lelkében mindig béke van?

Nincs mindig béke, de az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a forrást, ami erőt ad. Viccesen szoktam mondani, hogy az ember olyan, mint a duracell-nyuszi, hogy egyszer csak leáll. Nem müködik tovább. Mindannyian leállunk egyszer. Nem biztos, hogy jön valaki, és kicseréli az elemünket. Amikor érzem, hogy kezdek lemerülni, akkor az a feladatom, hogy megtaláljam azt az embert, azt a spirituális teret, ahol erőt tudok gyűjteni a holnaphoz. Ahol meg tudok erősödni abban, hogy amit kaptam az Istentől, azzal tudjak jól élni. Mert mindannyian boldogságra, örömre születtünk, csak sokszor elmegyünk a lehetőségeink, a nekünk szánt üzenetek mellett.

Advent van. Üzen valamit az olvasóknak?

Azt üzenném mindannyiunknak, hogy ne csak előre nézzünk, hanem felfelé is. Ne csak azt lássuk meg, amit mutatnak nekünk a televízión keresztül, a reklámokon keresztül, hanem merjünk megállni, és felnézni. Talán egy csillagot keresni, talán egy gondolatot, érzést. Tudjuk megtapasztalni, hogy a karácsonynak nemcsak fénye van, hanem csendje is. A csendnek pedig mélysége. A születés és halál között az élet szép lehet. Istentől kaptuk. Jézus ad nekünk segítséget, hogy van holnap és holnapután, és mindennek megvan a szépsége, és az igazi célja, csak észre kell vennünk.

B.Tóth Erika

 








hirdetés