„Ne dobja ki az ételt. Tessék nekünk adni!”

„Ne dobja ki az ételt. Tessék nekünk adni!”
Hétfő délután Nyíregyháza belvárosában sétáltunk, amikor a főtér végében álló pláza felé vettük az irányt. Ahogy a butikok között lófráltunk megcsapta orrunkat a frissen főtt étel illata így a legfelső emeleti kifőzdékhez mentünk. M. István jegyzete

A vacsoraidő ellenére kissé hanyagul mértük fel képességeinket, így az utolsó falatokkal komolyan meg kellett küzdenünk, de a párom így is hagyott a tányérján bőven az ínycsiklandozó falatokból. Miközben a tányér fölött ejtőzve beszélgettünk, szemem sarkából kiszúrtam két kis kócos gyermeket, egy tizenéves forma kislányt és egy valamivel idősebb kisfiút. Békésen üldögéltek egy asztalnál és a falatozó vendégeket figyelték. Rossz beidegződéssel rá is szóltam a páromra, hogy húzza kicsit közelebb magához a székre helyezett táskáját, nehogy baj legyen a végén. A két gyerek azonban meg sem moccant, szinte átszellemült arccal bámultak a kimérőpult felé.

Miután befejeztük az étkezést a maradék étellel visszaindultunk a pult felé. Éppen a két gyerek előtt haladtunk el, amikor érdekes nyüszítéshez hasonló hang csapta meg a fülemet. A kislányból bukott ki a hang, ahogy látta az általunk véghez vitt pazarlást. A kisfiú ekkor utánunk szólt, hogy ne dobjuk ki az ételt. – Legyen szíves néni, ne dobja ki az ételt. Tessék nekünk adni! – mondta szemlesütve páromnak a remegő hangú fiú. Zavarunkban hirtelenjében egymásra pillantottunk, majd lehelyeztük a két kócos gyerek elé a tálcát, akik illedelmesen megköszönve tettünket gyors osztozkodásba kezdtek.


Éhező gyerekek a XXI. században

Néhány lépés megtétele után úgy éreztem ég az arcom és online médiumnál dolgozva most az egyszer nem éledt fel bennem a kíváncsiság. Nem akartam kérdezni tőlük, hogy hol élnek, merre vannak a szüleik, inkább menekülni akartam a szívszaggató szituáció elől.

A pulthoz érve kissé bambán nézett rám a pultos, amikor kértem még egy adagot az imént fogyasztott fogásból. – Elvitelre lesz? Ennyire ízlett? – záporoztak a kérdések. Nem, helyben – feleltem, miközben az egyik pultos lány épp arról diskurált kolléganőjével, hogy miként kellene a két gyereket elzavarni a vendégek közül.

A púposan halmozott tányérral megálltunk a két gyerek előtt, akik meghökkenve nézték, ahogy letettük eléjük a teljes adag ételt. – Ez mind nekünk lesz? – kérdezték, de már nem volt erőnk válaszolni. Gombóc lüktetett a torkunkban, holott nem az volt a vacsora. Éhező gyereket látni a XXI. században, karnyújtásnyira a luxustól és a pompás butikoktól több, mint szívszaggató.

– M. I. –








hirdetés