„Nekem már Koportosnál honvágyam van”

Schmidt Sándor a szívének kedves alkotások között, a vitkai Fafaragó Galériában
Schmidt Sándor a szívének kedves alkotások között, a vitkai Fafaragó Galériában - © Fotó: Janics Attila
Vásárosnamény – Schmidt Sándor fafaragó mindig valami mást, valami újat igyekezett a fába álmodni.

Ha a gondviselésnek nagy tervei vannak valakivel, jeleket hagy mindenfelé. Olyankor úgy egyengeti az egyén sorsát, hogy rátaláljon az útra, amelyik neki rendeltetett. A ma 75. születésnapját ünneplő, vásárosnaményi Schmidt Sándor fafaragó népi iparművész életének is olyan stigmák voltak az útjelző kövei, amelyek arra predesztinálták, hogy még a hasított fa is kivirágozzék a kezei között.

A határ zárása előtt…

Már a születésnapja is egy gyönyörű népszokáshoz, a Luca széke készítéséhez, áttételesen a fához és annak megmunkálásához kapcsolódik – derült ki, amikor az idős mesterrel a vitkai Fafaragó Galériában szóba elegyedtünk. Még a szülei se gondolták, hogy a Huszton 1942-ben megszülető kis legényke „kakukktojás” lesz a csupa patikus, drogista vagy a gyógyításban az 1700-as évekig visszamenőleg más módon jeleskedő felmenő között. Merthogy a fiatal Sándor teljesen alkalmatlannak bizonyult az imént felsorol pályákra, viszont rendkívül ügyesen rajzolt. Nem véletlen, hogy már a gimnáziumban dekorációfelelősnek választották.

De ne szaladjunk ennyire előre! A boldog családot csaknem kettészakította a háború. Amikor Magyarország a harcok befejeztével ismét a trianoni határok közé szorult, Sándor édesapja magyar oldalon rekedt, édesanyja pedig a Tóth nagyapjával ukrán oldalon, Huszton maradt. – Anyám a határ zárása előtti napon az utolsó pillanatban jött át velem, valamint egy törhetetlen pohárral, egy bilivel és a szoknya korcába varrt néhány ékszerrel Magyarországra, s így találtak egymásra a szüleim ismét. Öt esztendőn át Tarpán laktunk, majd 1950-ben költöztünk át Vásárosnaményba, ahol apám munkát kapott egy ottani patikában. Gyönyörű gyerekkorom volt, még az ötvenes éveket se láttam túl sötétnek, pedig a mi életünket is kikezdte a rendszer, hiszen akkoriban az apám is elveszítette az állását egy időre. Ezt leszámítva viszont – mint köztiszteletben álló ember – nyugodt életet tudott biztosítani a családnak. Emlékszem: minden évben öltünk disznót, mindemellett akkoriban az emberek mindenből tudtak ennivalót készíteni, s mi se nélkülöztünk – mesélte Vásárosnamény megbecsült fafaragója.

A Bereg kincsei között

A fiatal lélek szépen haladt a számára kijelölt úton, magába szívva mindazt, amire később szüksége lehetett. Az általános iskolában Oláh Tibor testnevelő a sporton keresztül az életre készítette fel, Varga Emilné, Erzsike néni pedig rajzolni tanította. A gimnáziumban Babus Jolán tanárnő hagyott benne életre szóló nyomot, amikor bevette az ifjút a honismeretei szakkörének tagjai közé.

– Gyűjtöttük a Bereg természeti, tárgyi értékeit, kincseit, s csak évekkel ezután tudatosult bennem, hogy mindez nemcsak a későbbi múzeum létrejöttét alapozta meg, de az én sorsomat is. Leérettségizve a helyi földműves-szövetkezet kirakatrendezője lettem, majd bevonultam katonának. A leszerelésem után feleségül vettem egy köztiszteletben álló erdész lányát, s mondhatom: a fával is egy életre eljegyeztem magam – szedtük sorba a gondviselő jeleket.

Schmidt Sándor sorsa 11 évnyi kirakatrendezés után „pecsételődött” meg véglegesen, amikor 1972 tavaszán Sárospatakon alapító tagja lett az ország első fafaragó táborának. – Kezembe nyomtak egy bicskát, hogy faragjak. Még szerencse, hogy mellettem ült egy bogyiszlói fiú, aki már ügyesen bánt a szerszámmal, s tőle elleshettem ezt-azt. Megtanították az alapokat, a kalotaszegi ékrovást és a beregi motívumokat, aztán megcsináltam az első munkámat, s attól kezdve éjjel-nappal csak faragtam.

Innentől már szinte szárnyalt, bárhová is pályázott a munkáival, általában ott volt a három legjobb között. A Nyíregyházán 1975-ben rendezett Országos Népművészeti Pályázaton ugyan még csak harmadik lett, de később a Népi Iparművészeti Tanács, majd a Műgyűjtők és Műbarátok országos pályázatán már első. A Kapoly Antal emlékére rendezett országos faragópályázaton négy kategóriájában is jeleskedett: 1980-ban első lett, 1983-ban elhozta az emlékdíjat, 1989-ben a dobogó második, rá egy évre pedig, Balatonlellén a harmadik fokára állhatott.

Első nagy lélegzetű munkáját Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára készítette a megyei könyvtár részére 1979-ben, dolgozott óvodának, házasságkötő teremnek és több más közintézménynek Komlódtótfalutól Záhonyig, Milotától Nyíregyházáig. Ki ne ismerné a záhonyi II. világháborús vagy a gergelyiugornyai árvízi emlékművet? Élete során kiállított Monte-Carlóban, Franciaországban, az NSZK-ban, Dániában, de arra a 10 állomásos kiállítássorozatra a legbüszkébb, amit barátjával, Csepeli István dunaföldvári fafaragóval jegyeztek közösen 2007–2008-ban. Hol Jankovics Marcell, hol Andrásfalvy Bertalan vagy éppen dr. Füzes Endre néprajzkutató nyitotta meg a tárlatait.

Népi iparművész 1978-ban, a Népművészet Mestere pedig 2011-ben lett, közben számos más díjjal egészítve ki a két legfontosabb címet. A sárospataki első esztendő után a közművelődés oszlopos tagjaként Vásárosnaményban is megalapította a faragótábort. Mindemellett imádott fényképezni, járta a megyét. Harminc éven át énekelt a Liszt Ferenc Kórusban, tagja lett a Magyar Kodály Társaság megyei tagcsoportjának, s 1984-től a Bessenyei Társaságnak is. A Beregi Fafaragó Tábort ugyancsak 30 éven át vezette, miközben a helyi és környékbeli iskolák gyermekeit pallérozta évtizedeken át a fát formáló mesterségre. Nem csupán tanítványainak, de barátainak, segítőinek, munkatársainak, jó ismerőseinek a számát se volna könnyű kikalkulálni. S mindeközben soha nem hagyta el a szeretett vidéket, a Szatmár-beregi tájat.

Soha nem vágyott el innen

– Közel 67 éve élek itt, a Szamos, a Tisza, a Kraszna ölelésében – számolgatta, kedvenc sárkányfejes görbebotját szorongatva a kezében. – Ahogy megismertem a vidék jellegzetességeit, értékeit, szellemi és tárgyi kultúráját és azt a sok értékes, segítőkész embert, egyre kevésbé vágytam el innen. Nekem már Koportosnál is honvágyam van, hangoztattam mindig is – vallott lokálpatriotizmusáról zárásképpen, a vásárosnaményi író, Balázs József által is megörökített félreeső városrészre utalva.

Matyasovszki József


Kitüntetései

1975 – Szocialista Kultúráért kitüntetés (népművelőként)

1978 – Szocialista Kultúráért kitüntetés (népművészként) és Népi Iparművész minősítés

2001 – Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Közgyűlésének Alkotói Díja és Vásárosnaményért Pro Urbe-díj

2011 – Népművészet Mestere-díj


Mindig azt, amit az anyag megkövetel

– Én technikában és gondolatban is szüntelen átdolgoztam az erdélyi fafaragó hagyományokat, s a kiválasztott témán se gondolkodtam hosszan soha – mesélt alkotói módszeréről Schmidt Sándor.

– Éppen Kodály-évfordulót ünnepeltünk Nyíregyházán 1992-ben, s Fölszállott a páva címmel készíteni akartam egy 160-szor 200-as táblaképet. Kiszögeztem egy méretes papírt és szépen megrajzoltam a tervet. A vége az lett, hogy teljesen mást faragtam, merthogy az anyag valami egészen eltérőt követelt meg. Talán abban lehettem én a legjobb, hogy mindig valami egyedit, valami újat igyekeztem faragni.

– Voltak, akik megpróbáltak utánozni, de a legügyesebbeknél is kiszúrtam, hol izzasztotta meg a feladat a fafaragót. Én egyébként rendkívül gyorsan dolgoztam, másképp ennyi munkát ennyi idő alatt – miközben 7 közösség tagja, 17 éven át pedig önkormányzati képviselő voltam – lehetetlen lett volna megcsinálni.








hirdetés