Nem az évek számától függ a boldogság

A házasságkötés után a New York-i City Hall – városháza – előtt
A házasságkötés után a New York-i City Hall – városháza – előtt - © FOTÓ: JOHN DEMENY
Budapest – „Értesítelek benneteket, hogy Boga Marianna és én 2013. május 10-én New York-ban házasságot kötöttünk.”


Az értesítésben formailag nincs semmi rendkívüli. Amíg nem tudjuk, hogy a frissen házasságot kötő férj 1932. december 24-én született (Nyíregyházán), és párja is csak néhány nappal fiatalabb.

A történet kezdete pedig bő hatvanöt évvel korábbra tehető. De milyen hatvanöt év volt ez! Sorsukba többször beleszólt a történelem, és nem kesztyűs kézzel bánt velük. Majd a nagybetűs ÉLET emelte fel többször őket – de néha le is ejtette. Most, az összegzés idején együtt jutalmazza mindkettőjüket.

Tele energiával

– Karácsony előtt egy héttel találkoztunk, jókedvűek voltak, tele energiával, egyáltalán nem úgy mutattak, mint valami megfáradt idős emberek. Előző nap érkeztek Amerikából, haza, Budapestre. Én egy kicsit korainak is tartottam az időpontot a találkozásra – a tizenkét órás utazás, a hatórányi időeltolódás a jóval fiatalabbakat is megviseli. Demény Pál szerint, ha van feladat, azzal kell foglalkozni, nem az időeltolódással.

Márpedig ő csak tudja: amikor például a Hawaii-i Egyetem közgazdaságtan-professzora volt és a Kelet-Nyugat Intézetet alapította, majd vezette, szinte több időt töltött a repülőgépen Honolulu–Tokió–Hong Kong–Jakarta–Washington között, mint a földön… Most pedig mindenekelőtt fenyőfát kellett venni, ez volt a legfontosabb.

A hangulata is más

– Alig várom, hogy feldíszíthessük, a magyar karácsonyfának nemcsak az illata, a hangulata is más, nem beszélve a szaloncukorról – összegezte a világlátott ember tapasztalatát. – Meg lehet szokni azt is, ahogy másutt ünneplik a Karácsonyt, de mégis az az igazi, amit gyermekkorában ismert meg az ember. Most együtt választottunk Mariannával egy szép fát, s hoztuk fel a fogaskerekűn, az előző vonattal érkeztünk.

– Debrecenben jártunk középiskolába, csakúgy, mint két-két testvérünk – emlékezik PálMarianna a Svetits Intézetbe, én a piarista gimnáziumba. A két iskola épülete a Szent Anna utcában nagyjából szemben helyezkedett el, a fiúk és a lányok persze oda-odapillantottak egymásra. Szerintem Marianna a Svetits legszebb lánya volt, nem is mertem közeledni hozzá…

– Én eddig sem jutottam – nevet Marianna – bár kétségtelen, hogy a három Demény-fiú igen jól mutatott…, s hallottam, nagyon jó tanulók is.

A politika közbelépett

Nem lehet tudni, mit hozhatott volna a jövő a fiatalok életébe, ha a nagypolitika nem lép közbe. Az egyházi iskolákat 1948-ban államosították. A történelemkönyvekben utólag ez csupán néhány sor, annak idején azonban sokak – közöttük Pál és Marianna számára is – meglehetősen tragikus lett.

A munkáshatalom nem szívelte a művelt polgári családokat, sőt azok gyerekeit sem. Így lett a közgazdászterveket dédelgető Pál betondöngölő segédmunkás, az orvosi pályára készülő Marianna pedig vasesztergályos. Mondhatnánk: nem szégyen a fizikai munka, csak hát a briliáns tehetségeket kár elpazarolni.

– Egy idő után, „munkásmúlt” birtokában mégiscsak elvégeztem a közgazdasági egyetemet – folytatja Pál –, bár az állandó feszültség, hogy majd megint „kiderül” valami, s újra „kicsapnak” a semmiért, nagyon nyomasztó volt.

A KSH nyelveket tudó munkatársaként jutottam ki 1957-ben egy svájci konferenciára – ahonnan nem jöttem haza, emigráltam. Az Egyesült Államok fogadott be, hamarosan Princetonban tanulhattam tovább, s doktoráltam 1961-ben.

– Számomra a Nagy Imre-féle politikai enyhülés jelentett jó hírt – teszi hozzá Marianna –, 1953-ban visszakerülhettem az orvosi egyetemre. Summa cum laude minősítéssel végeztem, belgyógyászként kezdődött felnőtt életem.

Hosszú távkapcsolat

Marianna és Pál egy régi iskolatárs közvetítésével találkozott újra. Szép, romantikus történet bontakozott ki az élete delén túl járó két ember között. Majdnem tíz évig tartott a távkapcsolat az egyre szaporodó magyarországi találkozásokkal és utazásokkal Európában, Amerikában és Ázsiában.

Pál kétszer kérte meg Marianna kezét. Merthogy az első válasz „nem” volt, mondván: ebben a korban… Ő azonban úgy ítélte meg, erősebb már a kapcsolat az egyszerű barátságnál. A második alkalommal a válasz „megengedőbb” volt: meg kellene kérdezni a lányokat. Akik örömmel adták beleegyezésüket.

Így jutottak el a bevezetőben említett jeles alkalomig. Azóta felváltva élnek Budapesten és New York-ban. Szeptemberben Marianna elkísérte férjét Oxfordba, ahol Pál előadást tartott a népességpolitika jövőbeni lehetőségeiről, majd novemberben Rió de Janeiróba, ahol fölszólalt a tudomány világtalálkozóján (World Science Forum).

A hálaadás ünnepét Amerikában a gyerekek, unokák körében tartották, a karácsonyt pedig itthon, a lányok társaságában ünneplik. Aztán Hajdúszoboszló következik, kell a regenerálódás. Április-májusban ismét New York, jobbára családi programokkal, majd júniusban Budapesten az Európai Népesedési Konferencia. Itt mintegy ezer demográfus, kutató vesz majd részt, több száz előadás hangzik el tíz párhuzamos szekcióban.

A konferencia megnyitó beszédére Demény Pál Györgyöt kérték fel. Jövőre sem fognak unatkozni…

Marik Sándor








hirdetés