Nem kamu: Camus!
Tarnavölgyi Gergely
Megkezdődtek tehát a „várva-várt” érettségi vizsgák, tegnap reggel nyolc órakor közel kilencvenezren ragadtak tollat azért, hogy bebizonyítsák a bebizonyítandót: azt, hogy készen állnak arra, hogy a megfelelő tudásanyaggal a kobakjukban elhagyják az alma matert.
Több mint tíz év távlatából próbálok visszaemlékezni arra, miként is zajlott az én érettségim. Pironkodva írom le, de bennem olyan nagyon mély nyomokat nem hagytak az érettségi vizsgák, és az ezeket övező már-már mitikus légkör. Akkoriban még nem volt emelt- és középszint, csak a „mezei” érettségi. A magyar és matek írásbelik közül inkább csak az utóbbi miatt volt „tele a gatyám”, a humán tárgyak mindig is közelebb álltak hozzám. Ezért az én hétfő reggelemen a legnehezebb feladatot a nyakkendőm helyes megkötése okozta, illetve az, hogy az iskolába vezető igen fülledt buszúton csak minimális szinten izzadjam át a zakó alatt feszülő fehér ingemet.
Ezt leszámítva aznap már nem tudtak megizzasztani. Meglátni és megszeretni, egy pillanat műve volt. Mármint a legelső tételt: a természet mint ihletforrás a 18-19. századi magyar lírában. Azonnal tudtam, hogy ezt kell választanom. A másik két tételre mai fejjel már nem is emlékeztem, csak az internet áldásos segítségével sikerült őket felkutatnom. A maiak Karinthy, Arany és Camus közül választhattak. Volt már nehezebb, szerintem nem állították a most maturálókat megoldhatatlan feladat elé.
