Nem pálya a közös kád

Nem pálya a közös kád
© Illusztráció: Getty Images
Tudatos életem jelentős részét úgy éltem le eddig, hogy távol maradtam úgy az épített fürdőktől, mint a szabadvizektől. Persze, gyermekkoromban imádtam strandolni, amikor csak tehettem, nyüstöltem a nővéremet, hogy vigyen magával, a napközis táborokban pedig elmaradhatatlan program volt hetente kétszer-háromszor a közös lubickolás. Csáki Alexandra írása.

Képes voltam egész nap a medencében taposni a vizet, nézni, ahogy a napfény megcsillan a bőrömre tapadt cseppeken, és a lilára hamvasított és frissen ondolált hajú nénik rosszalló pillantásainak kereszttüzében fröcskölni, labdázni.

Tizenkét éves lehettem, amikor felhagytam a próbálkozással és beletörődtem, hogy már soha nem tanulok meg úszni. A pancsolásból kinőttem, napozni már akkor sem szerettem, ráadásul egyre taszítóbbnak éreztem a gondolatot, hogy egy rakás idegen emberrel fürödjek együtt egy nagy, közös „kádban”. Utoljára elsős gimisként merészkedtem be a medencébe, s bár azóta többször jártam strandon – főleg munkaügyben –, egyszer sem fogott el a vágy, hogy maradjak. Cserébe minden alkalmat megragadok egy kis láblógatásra a sóstói tó valamelyik stégjéről, bármikor belegázolok akár térdig is a Tiszába, és képes vagyok órákig bámulni a hullámzó vízben mozgolódó életet. Érthető okokból tisztelem és félem tehát a vizet, de szeretem is – a magam módján, messziről.

Csáki Alexandra



Sporthírek






hirdetés