Nem üvegbúra alatt él egyházunk…

Akt.:
Nem üvegbúra alatt él egyházunk…
© Fotók: Dodó Ferenc
Nyíregyháza – Ha az Isten gondolatához igazodik az ember, előbb-utóbb majdcsak megtalálja az utat… Interjú: Bosák Nándor nyugalmazott megyéspüspökkel.

Szent II. János Pál pápa a Hungarorum Gens kezdetű Apostoli Konstitúciójával, 1993. május 30-án intézkedett a magyar katolikus egyház szervezeti átalakításáról. A rendelkezéssel a Szentatya 25 évvel ezelőtt megalapította a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegyét, és kinevezte Bosák Nándor megyéspüspököt. Két éve, amikor az egyházmegyét vezető főpásztor nyugdíjba vonult, Ferenc pápa azt írta: „Bosák Nándor az egyházmegyét vezetve igazi emberségről, nemes egyszerűségről és papi lelkületről tett bizonyságot.” A 78 éves nyugalmazott főpásztor, ma is aktív, a világot érdeklődéssel szemlélő ember, aki szerint a keresztény hit és az erkölcsi értékek nélkül nem működhet a modern világ. Bosák Nándor lelkipásztor-püspökkel a jubileumi év kapcsán beszélgettünk.

Püspök atya 22 évig vezette a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegyét. Többször nyilatkozta, hogy az első püspök feladata egy egységes, önálló arculatú egyházmegyei közösség megalapozása volt. Ki kellett építeni az egyházmegyei szervezet strukturális hivatalait, összefogni a hívők közösségét; ebből adódóan az elmúlt negyedévszázad egyháztörténeti szempontból is jelentős évforduló.

Az első 25 év egy ember életében is a felnőtté érés időszaka, ehhez tudnám hasonlítani egyházmegyénk első negyedévszázadát, az indulástól idáig. Olyan ez, mint a számegyenes, nullától kezdődik, és léphetünk rajta egyet előre, fejlődhetünk. Én remélem, hogy a viszonylag fiatal egyházi alakulatunk folyamatosan változott, fejlődött, haladt az Isten által kijelölt úton, s mára elérte azt a szintet, ahogyan működnie kell egy egyházmegyei közösségnek.

01-bosak-puspok_9724_650

Milyen feladatai voltak püspök atyának ezen az úton? Mivel telt el az elmúlt 25 év, hogyan vált önálló arculatú egyházmegyei közösséggé a Debrecen–Nyíregyházi egyházmegye?

Isten felkínált nekem egy lehetőséget, s éreztem, hogy nem kell tartanom az újtól, mert Isten velem van. Tudtam, hogy az egyházmegye életében olyan feladatok jönnek, amelyek az egyház korábbi gyakorlatától eltérnek, s mivel egyházmegyei szervezési tapasztalataim nemigen voltak, új kihívásokkal is meg kellett birkóznom. Az életnek minden helyzete, életszituációja ad feladatot, amit az ember hol könnyebben old meg, hol pedig nagyobb erőfeszítésekkel, sőt van, hogy kudarcot vall. Ám nem ez a lényeg, hanem, hogy egy-egy részeredményből, a részeseményekből milyen irány, milyen folyamat bontakozik ki. Globálisan kellett látnom magam előtt az egyházmegyét, az akkortájt 250 ezer katolikus hívőt, 80 papot, az akkorra elavult plébániai rendszert. Azt szoktam mondani: az, hogy mi a nulláról kezdtünk mindent, nagyobb erőfeszítést és odaadást kívánt, de legalább nem maradt ránk a múltból semmilyen nehezítő tényező, akadály. Melyik a könnyebb, avagy a nehezebb? Egy régi épületet tatarozni, vagy egy vadonatúj házat felépíteni, egy olyat, amely megfelel nekünk. Egyházmegyénk két területi egységből – Szabolcs és Hajdú megyéből – alakult ki, mindkét területen folyt római katolikus lelkipásztorkodás. „Sokszínűségnek” fogtuk fel, hogy különböző arányban éltek protestáns és katolikus emberek egymással, egy közösségben a szomszédos megyékben. Ez a sokszínűség azt jelentette számunkra, hogy figyelni kell a másik „színre”, ugyanakkor a „saját színünket” úgy kell őrizni, hogy az az egészet gazdagítsa. A mindennapi munkában és az emberekkel való kapcsolataimban az egymást erősítő keresztény közösség felépítése volt a célom, mert a vallásosságnak és a vallás gyakorlásának úgy kell működnie, hogy az egész közösség javát szolgálja. S miközben fel kellett építeni egyházi hivatalainkat, – Debrecenben a püspöki hivatalt, Nyíregyházán a lelkipásztori központot – át kellett szervezni a plébániai rendszert is. A sok elszórt, egymástól távol eső kis településnek abban az időben nem volt papja, a meglévő létszámmal gazdaságosan, hatékonyan kellett ellátni a lelkipásztori munkát, ezért kijelöltük a könnyen elérhető központi településeket, ahol össze tudtuk fogni a hívőket. Emlékszem, akkoriban a nagyvárosi lakótelepeken nem volt templom. A történelmi hagyományok szerint mindig is a városközpontokban építkezett az egyház, s ahogy benépesültek a városok, a külterületek templom nélkül maradtak. A kommunista rendszerben egyébként sem „maradhatott” hely templomoknak… Szerencsés volt, hogy egyházmegyénk megalapítása egybeesett a rendszerváltással, és elkezdhettünk templomokat emelni, az elmúlt 25 év alatt minden esztendőben felszentelhettem egyet. Az új templomok köré hívő emberek gyűltek össze, tevékeny közösségek formálódtak, élettel és hittel töltötték meg az épületet.

Elvitathatatlan, hogy a történelmi egyházak társadalmi szerepvállalása jelentősen megnőtt, elköteleződésének tere szélesedett. Gyarapodtak iskolái, szociális intézményei, karitatív szolgálata.

A történelem folyamán az őskeresztény egyházközösségek életét mindvégig átszőtte az elesettek megsegítése. A katolikus karitász nemzetközi, magyarországi és egyházmegyei szervezetében arra törekedtünk, hogy kialakítsuk a hívő ember belső igényét az önkéntességen alapuló segítségnyújtásra. A vallásosság nem csak annyit jelent, hogy beülök a kényelmes templomba és hallgatom a prédikációt, hanem azt a hitet és világnézetet, amit az egyház hirdet és képvisel, azt a saját életünkben és a környezetünkben élők életében kézzel foghatóvá tesszük. Éppen ezért karitasz tagjaink a saját településeiken figyelik a rászorulókat, adományokat gyűjtenek itthon, Erdélyben és Kárpátalján. Karitatív szervezetünk jó példa arra, hogy az egyház és a keresztény értékek meg tudják szólítani, és jó ügyek mellé állítani a „polgári világot”. Ahol most beszélgetünk, a nyíregyházi papi szociális otthon 20 ellátottal indult, jelenleg hetven nyugdíjas él itt; nemrég Balkányban építettünk idős­otthont, s látjuk a társadalmi igényt intézményeinkre, örömünk, hogy hittel fordulnak felénk, és bíznak bennünk. Ahogyan iskoláinkat is egyre többen választják, s mondom ezt szerénységgel, mert ez tanáraink érdeme, akik a legnagyobb igyekezettel oktató-nevelő munkájukat többlettel töltik meg, és ez a hozzáadott érték vonzó a szülők számára. Erkölcsi és szellemi többlettel gazdagodnak a nebulók. Tanulóink teljesítménye kiemelkedő, erről tanúskodnak a statisztikák, de ez csak a felszín, ami látszik. A keresztény pedagógia a tanult ismereteken, tananyagon túl megvizsgálja azt is, hogy erkölcsileg, emberségében mennyit fejlődött, hová jutott a diák. A hittel való életre kapnak útravalót a fiatalok, mert hit nélkül nincs élet… Minden nagyvárosban a kezdetektől működött katolikus iskola; létszámban, profilban bővültünk. A legnevesebb, sikeresebb katolikus iskoláink: a nyíregyházi Szent Imre gimnázium, a kisvárdai Szent László, Nyírbátorban a Báthory István gimnázium, Debrecenben a Svetits és Szent József gimnázium.

01-bosak-puspok_9712_650

Az egyház egyetemes kérdésekben, társadalmi problémákkal kapcsolatban is kifejti álláspontját, szót emel olyan témákban, mint például: háborúk, klímaváltozás, családalapítás, szegénység.

Természetesen, mert az egyház ebben a világban él, nem egy üvegbúra alatt. Társadalmi problémákat nem tudunk megoldani, nem is feladatunk, viszont képviselnünk kell azt az igazságot, amiben hiszünk. Álláspontunkat úgy kell közölnünk, hogy azok, akik tehetnek is valamit a megoldásra váró problémákban, keresztény elveinket fel tudják használni. Rájuk van bízva tehát, mit értenek meg és értelmeznek mindabból, amit elmondunk. A társadalomban vannak olyan helyzetek, amiről azt gondoljuk, most jó nekünk, hasznunkra van, s később rájövünk, mennyit ártott, szenvedünk döntéseink következményeitől. Az egyháznak irányt kell mutatnia, hirdetni az evangéliumot, s van, mikor jobban odafigyelnek ránk, máskor kevésbé.

Az egyház élő közösség, a folyamatosan fejlődő és gyorsan változó világgal (technológia, digitalizáció, fogyasztás, új generációk stb.) az egyháznak is lépést kell tartania? Hogyan, miben kell megújulnia az egyháznak, s milyen feladata lesz ebben a fiatal nemzedékhez tartozó papságnak?

Abban a világban élünk, amiben mindenki más. Ha autóval járnak az emberek, nem gyalog, mi is autóba ülünk, ha géppel írnak levelet, mi is emaileket küldünk, ez így van rendjén. Az utóbbi években egyházi körökben is egyre több szó esik a rohamosan fejlődő kommunikációról és eszközeiről. Hogyan tartsuk a kapcsolatot közösségeinkkel? Erősödik az a nézet, amely szerint egyházunk kommunikációkészségét fejleszteni kell, az egyházmegye megalapításakor kialakítottuk hírhálózatunkat is, az „Örömhír” több ezer emberhez jut el. Kommunikációnknak elsődlegesen a „Jézushoz vezetés” a célja. A fiatal papság a jelenlegi kultúrában nő fel, mások a szokásaik, más rugóra jár az agyuk, de fontos, hogy az idősebb és a fiatalabb generáció soha ne tekintsen ellenségként egymásra. Az öregebb értse meg a fiatalabb lendületességét, tettrekészségét, az ifjabbak pedig becsüljék meg azt, amit az idősebbektől megtanulhatnak. Ferenc pápa gyakran prédikál arról: „Többet beszéljetek a nagyszüleitekkel”…sokszor el kell mondani azt is, többet beszéljetek a szüleitekkel, vagyis a generációk között legyen meg a folytonosság, hiszen az idősebbek őrzik azt a tudást, amellyel az utánunk jövő nemzedék boldogulhat. Egyházmegyénk megalakulásakor papjaink átlagéletkora 42 év volt, máshol 50-60 év között mozgott, a fiatalabb nemzedékhez tartoztunk, volt „erőnk”, nem voltunk túl sokan, de hála az Istennek, az utánpótlással nem volt gondunk püspökségem alatt. A hivatásválasztásban nagy szerepe volt egyházi iskoláinknak, ahol felkelthettük a fiatalok lelkipásztori munka iránti érdeklődését. Ha tehát az egyház a maga valóságában megérti a körülötte zajló életet, képes a megújulásra. Noha érdemes meggondolni, hogy ami jó, s működik dobjuk-e el azért mert meguntuk, mert valami újra vágyunk? Emlékezzünk vissza, a sorsfordító forradalmak mindig porig égették a régit, a hagyományost és valami egészen újat akartak, mert az ember természetes igénye a megújulás. Ám van, hogy amiről azt gondoljuk, az előzőtől jobb, követjük, s közben fontos értékeket tehetünk tönkre, végül kiderülhet, hogy a régi helyett nem maradt semmi. Az ember hatalmas tudással bír, az orvostudomány, a fizika, a technológia terén óriási dolgokra képes! Bármit megalkothat, kicseréli a megbetegedett szerveket, Holdra száll, humanoidokat tervez és gyárt…csakhogy ezek mind mechanikus dolgok, eszközök, de nem célok. Márpedig az embert a mechanikus dolgokat kézben tartó, ellenőrzés alatt álló embersége tartja meg! Mindennapi életünkben, ha ezt elfelejtjük, akkor valami elkezd fejlődni, de kontrollálatlanul túlszaporodhat…A kereszténység egy jel, egy eszmerendszer, amelynek alapelvei mankók ahhoz, hogy ne csúszhasson ki az ember kezéből az irányítás…

Kanalas Ottilia








hirdetés