Elfogynak a meccsek

Már megint itt tartunk: tanulunk a hibáinkból. Bizonyára mindenki ismeri ezt az amúgy roppant bölcs gondolatot, vereségek idején jön elő, és arról szól, hogy a csapat a hibái miatt kapott ki, ezekből jól lehet tanulni, a következő meccsig ki kell javítani őket, és akkor már nem lesz baj. Persze mindig jön valamilyen hiba, és ez így végtelen történetté válik, egyben biztos alapja az örökös tanulásnak.

Most éppen az U17-es labdarúgó-világbajnokságon szereplő magyar válogatott tagjai nyilatkoznak hasonlóan, ám a a legfontosabbat a szövetségi edző, Preisinger Sándor mondta ki a Nigériától elszenvedett vereség, majd az ausztrálok ellen 2–0-s vezetés után 2–2-re végződött mérkőzés után a Nemzeti Sport tudósítójának: „Mondhatnám, hogy próbálunk tanulni a hibáinkból, de lassan elfogynak a meccsek.”

Erről van szó: ezek a hibák nem a sors csapásai, hanem valamilyen képesség vagy képességek hiányának a következményei. Roppant tanulságos egyébként az edző nyilatkozatának a többi része is, ezek közül talán ez a legfontosabb: „Itt az ellenfél folyamatosan nyomás alá helyez minket, végig koncentrálni kell, és nagy iramban zajlanak a meccsek. Erre a hétköznapokban, a bajnokikon lehet felkészülni, máshol nem. A játékosok mindent elkövetnek, a szakmai stáb szintén, de ilyen irammal és ellenfelekkel ezek a srácok ezen a világbajnokságon találkoznak először.” Majd néhány sorral lejjebb: „Az otthoni meccseken, sőt, az Európa-bajnoki találkozókon sincs ilyen iram. Ahogy kimerül a szervezet, úgy jönnek elő a hibák”.

Eszembe jutnak azok a nyilatkozatok is, amelyeket a nemzetközi porondon helytálló, ám hajszállal kudarcot valló csapatok játékosai gyakran adnak, és arról szólnak, hogy ha otthon, a hazai bajnokságban minden héten ilyen iramú mérkőzéseket vívnának, most talán ők ünnepelhetnének.

Kézenfekvő a kérdés: ki tiltja meg?

A brazíliai Goianiában most éppen a jövő magyar reménységeiről mondta ki a saját edzőjük, hogy a klubokban zajló munka nem készíti fel őket azokra a kihívásokra, amelyekkel komolyan vett szinteken eredményesek lehetnének. Különösen az feltűnő, hogy nem a technikai képességek vagy a tehetség hiánya ütközik ki, hanem az erőnlété, holott ez az a tényező, amely a legkönnyebben fejleszthető, azt is remek fizikai állapotba lehet hozni, aki keresztülesik az álló labdában.

Így különösen unalmas azt hallgatni, hogy „tanulunk a hibáinkból”

– inkább dolgozni kellene, ráadásul nem csak sokat, hanem végre jól is.