Népviseletben jártak-keltek a székely házigazdák

Akt.:
Megannyi csizma az eresz alatt
Megannyi csizma az eresz alatt
Erdély – Székre állni, vagy arra ülni, majdnem egyre megy. Székre menni pedig – ki hinné, de bizony – lehet, és meg is éri, mert ez egy sziget.


Sziget az erdélyi Mezőség közepén a magyarságával, a kultúrájával, a népviseletével, és minden olyannal, ami felénk már feledésbe ment.

Többedmagammal voltunk a helység lakói néhány napig, és mintha a negyvenes évekbe csöppentünk volna vissza. A háziak népviseleti ruhában fogadtak bennünket mind az öt helyen, és ezt le sem vették, mivel ők ezt viselik hétköznap is (vasárnap más az öltözékük).

Nem csak azért vendégszeretők, mert ottlétünkért fizettünk. Az utca embere is úgy nézett ránk és köszönt előre illedelmesen, mintha ott élnénk. Van nekik mit megmutatni a turistáknak: a környék magyarlakta falvai rengeteg értékkel rendelkeznek. Pár éve még nem volt aszfaltút, kátyú kátyú hátán, tengelytörő a személygépkocsiknak. Ma már elfogadható az út borítása. A határban besétáltunk a deszkapallós sétányon a nádasba. A hatalmas területe vetekszik a Duna deltán található nádas nagyságával, de ide csak a madárlesre merészkedők szoktak csak bemenni.

A városka Árpád-kori református erődtemplomában hallgattuk a helyi tiszteletes szavait a templom és a helység történetéről, miközben a templommal szemben már vártak bennünket a tájházban. A népművészeti értékek csodás szépségei között a „tiszta szoba” ajtaja is nyitva volt. Nem úgy, mint régen, amikor még oda akárki nem mehetett be. Találkoztunk egy Hollandiából idekerült atyafival is, aki tört magyar szavak közepette becsalogatott a saját tájházába, majd onnan a szemben lévő táncházába. Mindkét épület valamikor tornácos parasztház volt,l most kipofozva, rendbe téve és tele a tánc „kellékeivel”. Megannyi csizma az eresz alá felakasztva, meg csöves kukorica, színes tányérok és széki táncruhák fiúknak, lányoknak, asszonyoknak. Érdekes volt ezt úgy megélni, hogy egy holland, meg egy széki menyecske mire képes. A holland ismerője volt a szatmári táncnak is, de ő a lassú székit szereti, lelke rajta.

Este volt alkalmunk két széki muzsikust is szemügyre venni az egyik vendégfogadónál, mindkettőjük hegedűje „sírt”, nem győzték gyantázni a vonót. A fiatalabb kirándulók ki is próbálták a széki lassút, hogy aztán jöjjön a gyorsító, a „Messze van a nyíregyházi kaszárnya” című nóta a hegedűből. Utunk utolsó helyére indulván Válaszútra mentünk, és tiszteletünket tettük Kallós Zoltán Kossuth-díjas népdal-, néptánc- és népzenegyűjtő saját múzeumában. Volt szerencsém 1991-ben személyesen megismerni, amikor is a Nyírség Táncegyüttes kísérőjeként a Kolozsváron bemutatott műsorukon tiszteletét tette. Örültem, hogy újra kezet foghattam a 90 éves Kallós Zoltánnal. A múzeumában úgy éreztük magunkat, mint egy templomban – igazán felemelő érzés volt.

– Dombóvári István –

Címkék: ,







hirdetés