A bátorság pillanata

Akt.:
A hatévesforma kisfiú percek óta sétált a medence partján. Néha lehajolt, mintha csak a vízben beszélgető idősebbek szavára lenne kíváncsi, aztán szétnézett, úgy tűnt, vár valakit. Bednárik Mónika írása.

Pillanatokon belül kiderült, valamire várt, a bátorság pillanatára, amikor talpassal beleugrott a 230-as medencébe, ott, ahol a legmélyebb volt a világoskék csempével kirakott túlméretezett fürdőkád. Hatalmas buborék jelezte a feszített víztükör felszínén, ott lent elfogyott a levegő. Az addig békésen diskuráló férfiak egyszerre nyúltak az üres tüdővel kapálódzó kiskrapekért, aki hörögve, prüszkölve, egész testében remegve kapaszkodott az egyikük nyakába.

A több mint 30 évvel ezelőtt történteket alig egy méterről néztem végig, de még ma is érzem, ahogy vízből kiemelkedő kisfiút látva elkezdett dübörögni a szívem. Helyette is én féltem, s bár tudtam úszni, ott abban a percben elképzelni sem tudtam, hogy volt képes beleugrani az ismeretlen mélységbe. Néhányan kiabáltak és kérdezgették: kihez tartozik a gyerek, ám a vakmerő fiúcskát senki nem kereste, senki nem aggódott azért, mert eltűnt a szülei szeme elől.

Amikor kezdődik a strandszezon, gyakran eszembe jut a történet, mert mindig lesznek kicsik és nagyok, akik csak a bátorság pillanatára várnak, hogy ugorjanak, talpast, fejest, hasast, bármit, amivel bizonyíthatnak(?) valamit önmaguknak, talán valaki másnak. Abban pedig csak halkan reménykedem, hogy ilyen esetekben nem a mélység győz majd, mert lesz ott is egy kéz, ami értük nyúl.

– Bednárik Mónika –








hirdetés