Nézőpont: Félelem és kényszer
Dankó Mihály 
A mindig félhomályban lévő üzletet egy égő világította meg. Csak az ajtó „működtette” csengő éles hangja ébresztette fel a látszatra mindig szunyókáló öreget. Aztán a vevőre rázúdította a kedvességének minden szóvirágát: a nagyságostól a tensasszonyig, az úrfitól a lánykámig. Szóval ő igen csak értette a szakma minden csinját-binját. Nála nem volt vasárnap, ünnep nap, ha kellett kinyitott. Egészen a hetvenes évekig bírta, de elment, s elment vele egy álom.
Új idők, új szelei. Helyét az „önkiszolgálós” ABC vette át. A nyitvatartást szigorú szabályok szerint oldották meg. A kereskedők ezreit képezték, mert szükség volt rájuk. S mint az élet minden területén, ki hogy vált be: egyik kedves, mosolygós, a másik morcos. Itt már különben sem kellett mindenáron beszélgetni a vevővel. Legfeljebb, ha kérdezett valamit, vagy a pénztárnál váltottak vele szót. Az viszont látszott, a szakma egész embert kíván, mert nem könnyű 8 órán át állni, az emberek igényének megfelelni. De azért működött a rendszer.
A következő lépést a rendszerváltás hozta meg. Újra lettek kis üzletek. (Bár ezek a kényszervállalkozók aránylag hamar feladták.) S jöttek a multik, a nagyáruházak, s az ott dolgozók egyre jobban kiszolgáltatottabbak lettek! Eltűnt még az a kis varázs is: minimálbér, hosszított munkaidő, vasárnapi nyitvartás stb. lépett a helyükre. Lehet választani? Elmegy az alkalmazott, mert nem bírja, de akkor miből fizeti a rezsit, az ennivalót? Vagy összeszorítja a fogát és húzza az igát? Meg kell alkudni, ha élni akar. S most újabb megszorítások körvonalazódnak, a munkáltató tovább húzhatja rajta a nadrágszíjat. Igen, össze kellene fogni, mondja a szakszervezet, csakhogy a félelem, a kényszer még erősebb! És nem csak ebben a szakmában!
- Dankó Mihály -
danko@inform.hu
