Inga: hová billen?

Akt.:
Inga: hová billen?
© Illusztráció: Pixabay
Néhány hónap híján egy évtizeden át ingáztam Tiszabercel és Nyíregyháza között, és ami a sok utazáson túl nehézzé tette ezeket az éveket, az az igazodás kényszere volt. Száraz Ancsa írása.

A reggelekkel nem volt gond, még csak korán sem kellett kelnem – örök hála ezért a nagybátyámnak, aki huszon iksz éve ingázik nap mint nap és aki autóval elhozott. A baj az estékkel volt, amikor a munka és az azutáni programok tervezésekor a sokismeretlenes egyenletnek egy fix pontja volt: az utolsó busz. A 22.40-es időponthoz kellett igazítani a mozit vagy a baráti csevejeket, és nehéz szívvel lemondani egy-egy jónak tűnő koncertről vagy előadásról csak azért, mert túl későn értek véget.

De tudom, nem ezek az igazi problémák. Az ingázás akkor igazán megerőltető, ha a munka utáni utazást otthon még egy főzős-takarítós műszak követi (márpedig általában követi), és akkor igazán szívfájdító, ha emiatt kevesebbet lehet együtt a család. Sőt, ez már a legkisebbeket sem kíméli: hány és hány gyerek buszozik együtt hajnalonként a szüleivel azért, mert az otthonától távol kell óvodába, iskolába járnia…

Az ingázás nem öröm, de ha ez kell ahhoz, hogy az ember azt csinálhassa, amit szeret, vagy egyáltalán, hogy dolgozhasson, nincs mese, menni kell: korán kelni, későn hazaérni. Az persze fontos kérdés, hogy hová billen a nyereség és a lemondás mérlege, mindez kényszer, vagy inkább lehetőség? Azt mindenki a saját bőrén érzi, hogy megéri-e, és bár a tíz év alatt autóban, buszon vagy vonaton töltött 210 nap kimondva rettenetesen soknak tűnik, ma sem csinálnám másképp.

Száraz Ancsa








hirdetés