Nézőpont: Kell egy csapat…

Nézőpont: Kell egy csapat…
Minarik Ede, a híres mosodás, aki egyetlen szenvedélyének, a focinak élt s halt, hosszú szünet után újra határozottan csapta fejére keménykalapját, s mondta ki a szentenciát: „Kell egy csapat!” Nem zavarta (észre sem vette), hogy a kockaköves téren mindössze egy árva galamb bicegett előtte morzsák után kutatva, de az sem az elvárható módon reagált a lelkesedésre – ijedten repült el. Nyéki Zsolt jegyzete.

A szikár, de rendíthetetlen mosodás elindult, hogy összeszedje a csapatot, amellyel dicsőséget szerezhet, amely felkerülhet az első osztályba! Igen, igen… Olyan egylet kell ide, amelynek a nevét tisztelik és rettegik az ellenfelek, amelynek hatalmas a szurkolótábora! Ösztönösen mozgó lábai az egykor szebb napokat megélt edzőhöz, a Mesterhez vezették, akinek csak annyit mondott: „Kell egy csapat!” A Mester biccentett, és együtt gyűjtötték maguk köré a szóba jöhető játékosokat, szépen sorban. Színes társaság jött össze: volt közöttük higgadt hálóőr, sziklaszilárd védő, pályát felszántó középpályás, cseles erőcsatár – megannyi rutinos róka és tehetség, de olyan is, aki ha megfeszült sem kaphatott jobb posztot, mint örökös labdaszedő. Egyben hasonlítottak csupán: nem nagyon akartak egy csapatban játszani – de a Mester szavára békülni kezdtek.

„Indulunk is a mérkőzésre – harsant az ukáz –, s már útközben megkezdjük a bemelegítést. A pálinkafőzdés hű támogatónk, egy palack kisüstit ajánlott fel. Abból kap mindenki, kivéve Te fiam, Csipogó. Rád vár a gólszerzés dicsősége!” Az egyetlen gólveszélyes ifjú titán azonban komoly felvetéssel élt: „De Mester, ha én iszok, attól csak kiismerhetetlen lesz a mozgásom. S minél többet iszok, annál inkább…” A Mester elismerően biccentett: „Csipogó fiam, meglepően nagyfokú taktikai érettségről tettél tanúbizonyságot! Te is ihatsz!”

A helyzet azonban komollyá vált, amikor felharsant a bíró pályára hívó sípszava. A Mester téblábolt: „Ki álljon a kapuba? Mocorgó? Nem, nem. Ő csak egy szürke eminenciás, reménytelen árnyéka a Fekete Párducnak. Középen üres a hátvédsor… Ó, hol terem itt egy Szőke Szikla? Kellene valaki a szélre is… Talán Bikácsi? Ááá…, ő már próbálkozott jobb és baloldalon is, de sehol nem tudott a labdába rúgni egy egyeneset. Akkor Maflicsek? A szerencsétlen jeges zuhanyt vett, még mindig az öltözőben didereg… Megint összeesküdött ellenünk minden és mindenki. Már látom az undok sajtót is – az újságírók a hibásak mindenért! Na meg az értetlen, hülye szurkolók! Talán egy váratlan húzás – visszaléptetjük az egyetlen támadónkat a hátsó sorba, s a helyére feltoljuk Kövesit, az örök tartalékot! Bénának béna, de épp ezzel lepünk meg mindenkit – no meg állítólag szerzett egy mecénást is. Na, lássuk csak, erre mit lép az ellenfél?”

A bíró itt fújta le a mérkőzést komolytalan játék miatt. A legkitartóbb szurkolók is felálltak, és csöndben hazamentek. Minarik Ede szomorú tekintete kísérte léptüket, ahogy megint csak magának ismételgette: „…de kell egy csapat…”.

(Zárszó: a fenti mérkőzés csak a Vidor Fesztivál ihlette képzelet szüleménye…)

Nyéki Zsolt








hirdetés