Kolibuli

Akt.:
Kolibuli
© Illusztráció: Pixabay
Amikor gimnazista lettem, nem nagyon volt választásom: mivel nem akartam mindennap legalább két órát buszon vagy vonaton zötykölődni, jöttek a kolis évek. Nyolcan voltunk egy szobában, és bár néha egymás idegeire mentünk, mégis azt mondom: úgy volt jó, ahogy volt. Receptre írnám fel minden fiatalnak, mert a kollégiumi lét sok mindenre megtanított. Száraz Ancsa írása.

Nemhogy mobilunk nem volt, de még vezetékes telefonunk sem, így az apró-cseprő gondjainkat jórészt egyedül kellett megoldani, hogy hétvégén otthon elmesélhessük, mekkora hősök voltunk. Megtanultuk beosztani a zsebpénzünket, és ha idő előtt elfogyott, csak magunkra vethettünk, de jó lecke volt a négy kolis év a türelem iskolájában is.

Így amikor Debrecenben megláttam az azóta lebontott Pallagi úti kollégiumban a tízágyas szobánkat, rögtön tudtam, jó helyünk lesz. És tényleg az volt! Kicsit messze volt, kicsit lerobbant volt, de szerettünk onnan elindulni és szerettünk oda visszatérni is: soha nem felejtem el az első vizsgánk előtti esténket, a nagy főzéseket és a pánikszerű ablakbezárásokat, amikor a szél hozzánk fújta a szomszédos gyógyszergyár nem túl finom illatát. Másodévben a Tótfa lett az otthonunk: kisebb szoba, nagyobb bulik, és egy olyan remek társaság, akik bearanyozták az egyetemi életet – és akik miatt akkor is visszajártunk a koliba, amikor már albérletben laktunk. Ezért ha újra fiatal lennék és döntenem kellene, a koli vagy albérlet kérdésben egyértelműen az előbbi mellett tenném le a voksomat. Annak idején nem mindig örültem a reggelig tartó folyosói dorbézolásnak, de most, több mint húsz év után csak a közös vacsorák, a vizsgák előtti hatalmas pánikok, a szolid pincebulik jutnak eszembe. És persze a szobatársak, akik a debreceni éveket örök élménnyé varázsolták és akiket a kollégium nélkül aligha ismernék.

Száraz Ancsa








hirdetés