Ó diploma, te drága!

Akt.:
Ó diploma, te drága!
© Illusztráció: Pixabay
Soha nem feledem, mennyire fájó pontja volt az életemnek, amikor nem nyertem felvételt a – még Kossuth Lajosról elnevezett – debreceni egyetemre, oda, ahol legkedvesebb tanárom és példaképem is tanult.  Matyasovszki József írása.

Az ő nyomdokaiba szerettem volna lépni legalább annyiban, hogy ugyanarra a szakpárra adtam be a jelentkezési lapomat, mint amelyiken ő is végzett. Félembernek éreztem magam az elutasítás után, s az se tett igazán boldoggá, hogy átirányítottak az egri tanárképző campusra, bármennyire is egy gyönyörű történelmi kisváros fogadott discipulusává. Nem is nyugodott meg a lelkem mindaddig, amíg kezemben nem tartottam az annyira áhított debreceni diplomát, csak azért is vörössé téve a fedelét.

Merthogy minden megszerzett oklevél egy kis győzelem, s büszke lehet rá, aki képes begyűjteni belőle egyet vagy akár többet is valamelyik felsőoktatási intézményben. Benne van abban a győzelemben a sok tanulással átvirrasztott éjszaka, a „vérengző” természetükről elhíresült tanárokkal, no és a sokszor túlhajszoltan tudományos „tolvajnyelven” megfogalmazott tananyaggal vívott küzdelem; de a sok utazás vagy netán a nélkülözés is. Nem is diák, akinek az egyetemen eltöltött évek alatt nem megy tönkre egy kicsit a gyomra, a szeme, nem válik némileg görnyedetté a háta. (Kivéve persze a tornászokat, a született zseniket és mázlistákat.)

A diploma ereje és tekintélye annyi mindenben tetten érhető ma is. Ott rejtőzik a melós és az értelmiségi közé férkőző, feloldhatatlan ellentétben, s a tanintézmények, illetve hallgatóik között dúló rivalizálásban. Mert még él a remény, hogy nem csak boldog, de boldogul is, aki birtokolhatja.

Matyasovszki József








hirdetés