Nézőpont: Túszul ejtve

Elérkezett végre az én időm! Megértem rá, hogy önállóan is világot lássak! Nincs szükségem többé az apai kézre ahhoz, hogy bölcsődébe menjek! Mikor, ha nem most, hisz legalább három hónappal elmúltam már kétéves! Tarnavölgyi Gergely írása.


Türelmesen megvártam a legjobb alkalmat. Mikor apa – szokás szerint – az ajtóból még visszakísérte anyát a féléves öcsköshöz, nyúlcipőt húztam, és sebes léptekkel elindultam lefelé a Takarékpalota lépcsőjén. Mivel szüleim a gang másik oldalán lakó nagyszüleimnél kerestek először, megszereztem a szükséges fórt. Előbb eltotyogtam az újságos mellett, ahol apa reggelente megvette a napi sajtót, majd kedvesen beintegettem a csemegés néninek. Nemsoká már hetedhét országon is túl jártam! Na jó, csak két zebrán, de azért az én koromban ez sem volt ám piskóta mutatvány! Talán túlságosan is elbíztam magam, vagy csak a felkelő nap sugarai késztettek néhány másodpercnyi hunyorgásra, nem tudom, de egy pillanatra elméláztam. Ez az apró kihagyás elégnek is bizonyult ahhoz, hogy a partizánakciómnak véget vessen egy járókelő. Karon fogva bekísértek a Bethlen Gábor utcai nagypostára és önhatalmúlag túszul ejtettek! A szabadulásra sanszom sem maradt, pár perc múlva pedig már a falfehéren berontó édesanyám karjai közt pihenhettem ki a szökés fáradalmait. A békülés gyorsan ment, miután az „anya, ugye nem haragudol rám?” kérdéssel hipp-hopp lenyugtattam egy tombolni készülő nőstényoroszlánt.
Természetesen a fenti történet egyetlen másodpercére sem emlékszem, de a happy enddel végződött sztori a családi legendárium szerves részévé vált. Na, és az is természetes, hogy a szüleim akkor és ott nem fogták fel ilyen viccesen a dolgot, mint teszem én azt több mint harminc év távlatából. Elég csak annyi: vélhetően ezen sorok sem születnek meg, ha anno nem ejtenek túszul a postán…

Tarnavölgyi Gergely








hirdetés